Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:

ha futni vágysz, én futni hagylak.

S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:

emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…

bennem, köröttem rezgő részek.

De ha úgy akarom, belőlük.

felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,

az utcát is a béna fákkal.

S a napszakot… Így kaplak vissza

tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -

Megtanulta szemem az ívet,

amit karod hasít a légben,

ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját

has és comb közt, a test árkában,

amikor nyújtózkodva, lassan

felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,

elloptam, íme, minden titkod.

Tudom félő, lágy harapásod

s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek

gőzét. Síró, kis lihegésed.

Megtanultalak én örökre,

nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,

mint az isten, aki teremtett.

Rezgésből, árnyból és színekből

újból és újból megteremtlek.

/ Zelk Zoltán: Én téged tudlak /