Nem nyitom még ki a szemem, amikor csukódik az ajtó mögöttem.
Arcom langyos szellő simítja végig.
- Jó előjel! - gondolom magamban. Talán ez nem az a hely, és talán ez nem az a nap!
Meleg van, de nem túlzottan, és mintha napsütésben fürdene az arcom.
Lehajtott fejjel lassan merítve bátorságot, nyitom résnyire a szemeim, és cipőimre pillantok, amik félig besüppednek a homokba.
- Homok! Homok? Talán ez jó hely lesz! - Még mindig felkészülten, bármilyen kellemetlen meglepetésre, emelem fel a fejem és nézek körbe.
A homokpad lankái egész a vakítóan kék tenger vonaláig húzódnak, a pár száz méter távolság elmossak a határvonalat, ahol egymásba olvadnak az ősi elemek.
Félúton a part felé, a fagerendákból tákolt pálmalevekkel fedett kis kunyhó előtti két fa között függőágy van kifeszítve, mellette, mintha megrakott asztalt venne ki a szemem.
Egyetlen lendülettel rúgom le cipőimet, szórom hátam mögé ruháimat, és pucéran, mezítláb szaladok a langyos homokpadon a hűsítő hullámok irányába.
Csak amikor már ellepnek a habok, és kifulladtam a futástól, úszástól, áraszt el a megkönnyebbülés hulláma, és sodortatom magam a hullámokra feküdve vissza a part felé.
Lehiggadva, kényelmesen sétálok ki a vízből a kunyhó felé, elbogarászok az asztalon felhalmozott tengeri és szárazföldi gyümölcsök között, aztán kényelmesen heveredek bele a függőágyba.
Egy pillanatra komorodok el a holnapra gondolva, de aztán megnyugodva gömbölyödök össze, mielőtt elfog az álom.
- A holnap? Az majd csak holnap lesz!
*
- Ennek a télnek már sosem lesz vége! - húzom be magam után dideregve az ajtót.
Bár voltaképp tökmindegy, ettől egy fél fokkal sem lesz itt bent melegebb, legfeljebb nem fújja be a szél a havat odakintről.
Nem könnyű kesztyűs kézzel olajat tölteni a petróleumlámpába, de gyakoroltam eleget, legalább meg tudom nézni maradt-e valamennyi eltüzelhető fa valahol. (Mintha nem tudnám! Tegnap este már a maradékok maradékát kellett felhasználnom, de azért az ember mindig reménykedik)
Persze, hogy hiába járok körül mindent, a kis vaskályha éhesen tátja felém száját, és meleg helyett csak szemrehányás süt belőle:
- Ha nem adsz ennem, nem adok meleget!
Korrekt ajánlat, de sokat nem kezdhetek vele. Pedig igaza van: Valamit valamiért!
Ha nem megy könnyen, mennie kell nehezen, hiszen a kereslet követelőző erővel jelentkezik.
Fejcsóválva állok meg a könyvespolcom előtt, magam készítettem a két kezem munkájával több, mint két hét alatt.
- Lakkozott fenyőfa, nem tart sokáig, gyorsan elég, de egy éjszakán átsegít. - veszem a kezembe a fejszét, miután meghoztam a döntést.
- És holnap? Az majd csak holnap lesz!
*
Furcsa, különös házban élek, a legjobb barátommal sem osztoznék az örömében, és a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám a poklát.
Egyetlen szobát használhatok csak, de azt használnom is kell, minden nap, mikor hazaérek.
Hogy mi vár rám az ajtó mögött, azt sohasem tudhatom meg addig, míg be nem záródik mögöttem.
*
- Isteni ez a kávé! - kortyolok bele a csészémbe és szívok mélyet a cigimből hátradőlve a székemben, a kis horvátországi falu egyetlen kávézójának a teraszán üldögélve.
Szemem végigszalad a teraszról eső kilátáson, a narancssárga háztetőkön, a sziklákon, és a vakító kék tengeren.
Eloltom a cigit, leteszek egy bankjegyet az asztalra a pohár alá, kényelmesen nyújtózom egyet, és zsebre dugott kézzel elindulok.
*
Minden nap át kell élnem, egy villanást a Múltból, egy elképzelést a Jövőből, egy Ábrándot, egy Rémálmot. Hol véghez vihetek egy soha meg nem valósult tervet, hol átélhetem meg nem élt vágyaimat, hol előbukkan egy emlék, hol egy vágykép, hol egy ábránd. Hol újrajárom a poklot, hol pedig felemelkedhetek a magasba.
*
- Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm ezt a helyet! Soha be nem akarom ide tenni a lábam! De nem tehetem meg, hogy minden nap ide ne jöjjek újra, meg újra.
Látnom kell a zöld csempéket, szívnom kell a gyógyszer, fertőtlenítő, és betegszagot. Újra és újra meg kell hallgatnom, hogy bár voltak és lehetnek még csodák, de készüljek fel a legrosszabbra. Néznem kell a zöld monitoron futó, számomra érthetetlen görbéket és számokat, hallgatnom kell a lélegeztető gép zihálását, és fognom kell a kezét, erőt kell adnom neki, beszélnem kell hozzá, bár tudom, hogy nem látja, hallja, érzi, de mi van, ha mégis?!
Fél óra. Ennyi jut, ennyi jár naponta. Egyszerre rettegek, hogy többet nem kell jönnöm, nem kell már kihez, és attól, hogy újra és újra, mindennap ide kell, jöjjek.
Hazafelé a kocsiban, sírva üvöltök tehetetlen dühömben, teljes erővel verem a kormányt, de az utolsó kilométeren már megtörlöm az arcom, hiszen fél órán belül ki kell állnom ötven ember elé, akiket mind nekem kell megnevettetnem.
*
A bárpultnál állva belekortyolok a kicsit felvizezett, langyos whiskybe, amiben szomorúan kornyadozik egy jégkocka maradéka. A túl hangos zene, torzan dübörgi az épp aktuális förmedvény slágert. Körülöttem, mindenki izzadt testtel, tombolva ugrál, jó a buli, emelkedett a hangulat.
A vörösboros kóla itt olcsó, a lányok be vannak indulva, itt igazán nem gond a buli végén valami lepattanót találni, és nem kell egyedül hazatántorogni.
Visszalököm a félig üres poharat a pultra, közben ketten is odatolakodnak, zavaros szemükben nem látok mást, mint az alkohol ködös mámora által fedett ürességet, és kifelé indulok.
A lefelé vezető lépcsőn, nagydarab, kigyúrt fickó törtet fel sietősen, sörösüveggel a kezében, alkohol-vörös arccal, félretaszigálva az előtte lassabban haladókat. Csak egy-két centit kéne oldalra mozdulnom, hogy vállaink ne ütközzenek össze lendületből, de eszem ágában sincs.
*
A bütykös ököl irdatlan erővel csapódik gyomromba, térdre rogyok, amint minden levegő kiszorul belőle. Éveknek tűnő másodpercek, amíg összegörnyedve újból levegőhöz jutok, de akkor bosszúálló dühömben üvöltve pattanok fel, és elvakultan ugrok neki az ellenfélnek revánsot venni.
Lábam rúgásra, kezem ütésre mozdul, de egy talp csattan a mellkasomon, fájdalmat nem okozva, de lendületemet megtörve. Mire összeszedném magam, egy hatalmas pofon csattan az arcomon.
Egy pofon! Nyitott tenyérrel ütött meg, mintha csak egy ötéves gyereket fegyelmezne!
A megalázottságtól dühömnek csak fokozódnia kellene, mégis ellenkező hatást vált ki belőlem.
Mintegy varázsütésre higgadok le, tisztul ki a fejem, és mérem fel újra a köztünk lévő távolságot. Nem látom már nem érzékelem az edzőteremben küzdő többi párt, megszűnik a külvilág körülöttem, nem marad más csak az előttem sasszézó barátom fehér gi-be öltözött alakja, amint összeszűkült szemmel lassan közelít felém.
Mintha lelassulna a világ körülöttem egy pillanatra, amint támadásba lendül, könnyedén húzódom félre a rúgása elől, és berobbanva az ellentámadásba pontos ütést tudok elhelyezni a bordákon.
Elkap a diadal érzése: - Igen! Megcsináltam! Öt évvel korábban kezdte, három fokozattal van felettem, de megcsináltam!
Büszkeségem pillanatnyi fellángolása óvatlanná tesz, és máris érkezik a válasz.
Egy rúgás kisepri a lábaim, hátamon landolok, ellenfelem térde a gyomromnál szegez a földhöz, és arcom felé száguld barátom ökle.
Egy centire állítja meg az ütést az arcom előtt, feláll, és kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
Mély meghajlással köszönöm meg a tanítást, ő mély meghajlással viszonozza, hogy elfogadtam tőle azt.
Edzés után elmegyünk sörözni.
*
Különös, furcsa egy ház, ahol laknom kell. A Múlt, a Jelen, a Jövő, a Talán, a Lehetett volna, és a Mi lett volna, ha - kiszámíthatatlan rendben cikáznak benne, és én sosem tudhatom, mi vár rám aznap, mikor szobámba lépek.
*
- Igen! Megvan! Megcsináltam! Eladtam, megvette, aláírta, most már nincs visszatáncolás!
Szinte táncra perdülök az ügyfél fürdőszobájában, ahová egy pillanattal ezelőtt, közvetlen a szerződés aláírása után pókerarccal kikérezkedtem.
Csak én tudhattam mekkora a tét, mit jelent nekem ez a megkötött szerződés.
Számlázhatom a jutalékot, az ügyfél fizet majd húsz évig valami olyasmiért, amire a világon semmi szüksége nincs, de én ki tudom fizetni az e havi lakbért, a kocsi részletet, sőt az elmaradt villanyszámlát is.
Mit érdekel engem, hogy felesleges, drága, és semmirevaló portékát árulok, a csekkek jönnek, nekem meg fel kell adnom őket!
És az ügyfél? Végül is nem tartottam pisztolyt a fejéhez, hogy írja alá.
Belenézek a tükörbe, megigazítom a nyakkendőmet, büszkén belemosolygok, és mielőtt visszamegyek gratulálni az ügyfélnek, gondosan letörlöm tükörképem szeme közül odaköpött nyálamat.
*
Két hétig esett. Ma ragyogóan süt a nap.
*
Egy kádnyi forró víz, habfürdő, a szomszéd szobából átszűrődik Eric Serra filmzenéje, a Nagy kékség.
Hátradőlök, lehunyom a szemem, és meg sem moccanok, amíg rám nem hűl a víz.
*
Pénzen vett szex. Üres tekintet, kínlódás az óvszerrel, gépies vonaglás, mesterkélt nyögések.
Nyomorúságos mindkettőnknek. A felénél abbahagyom, dupla pénzt rakok az asztalra, és szó nélkül távozom.
*
Esik. Nyomorultul esik. Ez a kibaszott eső! Állandóan! Rohadjon meg! Rohadjon meg az eső, és rohadjon meg ő is! Ha, neki így jó? Hát legyen! Fogom én magam agyonidegeskedni miatta? Lófaszt! Fogja a cókmókját, és mire hazaérek, üres legyen a lakás! Addig elsétálok itt az esőben. Látni sem akarom többet!
Meg sem fordulok, amikor megismerem a lépteit a hátam mögött, sem amikor mellém ér és szó nélkül a kezem után nyúl.
Na és, ha esik? Majd eláll!
*
Szeretem a házat, ahol lakom, nélküle üresek lennének az éjszakáim!
*
A csutaklókefe az utolsó simításokat végzi a sárga kanca oldalán, már rég fényesen ragyog a szőre, már rég nem a tisztítás a cél, az utolsó pár perc, már csak a barátkozásról, összetartozásról, és az ellettünk álló közös játék örömteli várakozásáról szól.
Felemelem, az első lábát, hogy ellenőrizzem, nem lazult-e meg a nemrég cserélt patkó, ő közben játékosan rám dönti pár száz kilójának pont akkora részét, hogy kicsit megroggyanjanak a térdeim ugyan, de az egyensúlyomat még ne veszítsem el.
Odacsapok az oldalára, hogy csattanjon, de nincs harag a mozdulatban, és ezt ő is tudja.
Leengedem a lábát, és a zabláért nyúlok.
Közben elkövetem a hibát, hogy egy pillanatra a hátamat fordítom felé.
Azonnal él a lehetőséggel, és hatalmas fejének homlokával, úgy taszít hátba, hogy most tényleg majdnem felbucskázok.
Mérgesen fordulok felé, de elnevetem magam, amint látom, hogy hatalmas lófogait villogtatva, szélesen vigyorog.
Mellélépek, a szájába illesztem a zablát, megveregetem a nyakát, és kifelé vezetem az istállóból.
Nyereggel, nem foglalkozunk, szőrén ülök a hátára, és lépésben hagyjuk el a lovardát.
Csikorgó a hideg, de nem fázunk, hisz az ő testét átmelegítette az előbbi alapos csutakolás, az én lábaimat meg kályhaként melegíti háta és oldala.
Ragyogó a napsütés, teljes a szélcsend, és az éjjel leesett pár centi finom porhó, amit még nem járkált össze senki.
A közeli rét felé vesszük az irányt laza tempójú ügetésben. A pár röpke perc alatt, amíg odaérünk, az ő izmai is kellőképp bemelegednek, és én is megfelelően ráhangolódok az előttünk álló vágtára.
Gyorsan elérjük a mező szélét, előttünk több száz méter töretlen, friss fehér, vakító porhó.
Nincs szükség parancsra, utasításra, sarkantyúzásra, elég csak egy gyenge érintés a két sarkammal (előbb nem, mert a játék része az is, hogy enyém az irányítás, indítás joga), és máris boldog elnyújtott vágtában hasítunk a rét közepe felé.
A Nap, vakítóan tűz, a porhó elnémítja a patadobogást, csak a mögöttünk felkavart friss szikrázó hófergeteg mozog rajtunk kívül.
Lazára engedem a gyeplőt, gyakorlatilag ledobom a nyakába, hagyom, hadd fusson szabadon, kedvére, míg én csak alkalmazkodva háta hullámmozgásához, élvezem vele a közös pillanatot.
*
A pokol lángjai ugyanott alig pár nappal később. Tehetetlen dühvel várjuk az úton lévő tűzoltókat, meg sem közelíthetjük a lobogó szalmabálákkal körülvett szerencsétlen, senkinek sem ártó, kezes jószágokat. Nem tudjuk elzárni fülünket a sikoltó hang elől, amint a láng körülveszi őket, nem bírjuk nézni haláltusájuk vergődését, de otthagyni sem tudjuk a helyet, csak félrehúzódunk, helyet adva a megérkező tűzoltó autónak, és csak akkor fordítjuk félre korom és könnymocskos arcunkat, amikor az oltás végeztével egy darus kocsi a platójára kezdi emelni a tetemeket.
Egy gondatlanul eldobott szál gyufa, egy jó poénből bepöccentett cigarettacsikk, vagy a határtalan emberi aljasság okozta? Sosem tudhatjuk meg. De egy biztos:
Soha többé nem fogok tudni újra lóra ülni.
*
Gyűlölöm a házat, ahol lakom, ha tehetném, földig rombolnám, és sóval hinteném be a helyét!
*
Csak egy tábla csokoládé! De annyira édesen olvadnak a kockái számban!
*
Megcsúszom a ködnyálkás úton, az autó irányíthatatlanul pördül keresztbe az úton, bucskázik be az árokba, és landol az oldalán egy dupla szaltót követően.
Pánikba esve küzdök meg a biztonsági övvel, és mászok ki a letekert oldalablakon. Megállok a rommá tört autótól biztos távolságban, és akkor veszem észre, hogy egy üvegszilánk elvágta az ujjamat.
Percekig nem tudom abbahagyni a kacagást: olyan jó élni!
*
- Nem megyek ki az erkélyre, nincs az a pénz! Értsétek meg, tériszonyom van, és a tizediken vagyunk!
Meg sem hallanak, de hát mikor hisznek a nagyok a náluk kisebb gyereknek?
Megfognak, kiraknak az erkélyre, és rám csukják az ajtót.
Szűkölve próbálok belelapulni, beleolvadni a falba. De mindhiába, hiszen pontosan érzem, hogy az erély padlózata meredek szögben kezd lejteni. A gravitáció a korlát felé húz, amiről tudom, hogy nem fog megtartani, mert vagy kiszakad, amint hozzá érek, vagy, ha nem is, hiába ér majdnem az államig, én pontosan érzem, hogy a súlypontom jóval a korlát széle fölé kerül, és az egyértelműen érezhető húzóerő tarkómnál fogva egyszerűen átbillent majd rajta és magával ránt a mélybe.
Ujjaimat vájom a falba, tépem a panel falán a vakolat alatt meghúzódó hungarocell borítást, és körmeim elvesztését sem sajnálva, tépek kapaszkodót magamnak, amíg nagy sokára berántanak az erkélyajtón, és én megszégyenülve, és mégis megkönnyebbülten hallgatom gúnyos röhögésüket.
*
A kulcs csak félig megy a zárba. Becsukott szemmel is tudom, melyik kulcs nyitja a lakást, de azért zavartan kihúzom, lehet, összetévesztettem. Az ajtó azonnal kinyílik. Ott áll előttem egy áttetsző neglizsében. Kedves mosollyal az ajkán köszön, és ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, puha karjával átöleli nyakam. Illata eper-jázmin. A szobáig csacsog, lágy hangját hallom ugyan, de fel sem fogom, miről mesél. Az ágyhoz húz. Szemében tűz és szenvedély. Hiába motyogom, le kéne zuhanyoznom, hajnal óta úton vagyok, a finom kis kezek csak húznak az ágy felé. A puha karok átölelnek, az eper-jázmin elbódít. Csak lehunyom egy pillanatra szemem, és már alszom is, mint gyermek, anyja ölében. Hazajöttem.
…
Egy ház. Egy egyszerű kis ház. Bejárat, előszoba, konyha, fürdő. És persze a szobám.
Mindennap belépek, mert mit is tehetnék mást. Minden nap más helyszín, más idő, más emlék, más vágy, más félelem, más öröm. Minden kibaszott nap. És minden áldott nap.
Minden nap belépek és átlépem a küszöböt, belépve saját fantáziám és memóriám adatbankjába, mert ezen kívül csak két helyre mehetnék.
A pincébe vezető ajtót már többször is kinyitottam, hogy óvatosan le-lepillantsak az odalenti félhomályba. Volt, hogy félig már le is óvakodtam a lépcső feléig, de ennél tovább nem jutottam soha, és nincs is szándékomba lejjebb haladni.
És a padlás? Igen! Oda szívesen mennék fel! Ha majd lesz, aki felsegít a meredek lépcsőn. Tudjátok: tériszonyom van!
Vége
