- Halljátok hát tizedik és egyben utolsó utazásom történetét, amely a legkülönösebb volt mindegyik között, és amely a legmesszebbre juttatott számtalan kalandom közül, mégpedig úgy, hogy egy napra sem hagytam el Bászra városát – kezdte Szinbád történetének mesélését összegyűlt barátainak, a lakoma befejezésének közeledtével.
- Mint tudjátok, midőn Allah segítségével visszatértem kilencedik utazásomról, sorsom felvirágzott. A szultán és a nagyvezír gazdag ajándékainak segítségével beindítottam üzletemet, berendeztem házamat, szolgálókat fogadtam, rabnőket vásároltam, és dicsőség legyen Allahnak semmiben nem szenvedtem hiányt.
Két évig elégedett voltam sorsommal, vezettem üzletemet, adtam és vettem, gyarapítottam vagyonomat, élveztem barátaim társaságát, és minden nap hálát adtam a mecsetben Allahnak sorsom alakulásáért.
De hát tudjátok, milyen az ember természete, egy idő után sóvárgás ébredt szívemben a tenger illata után, napról napra kevesebb örömömet leltem a mindennapok örömeiben, barátimat elhanyagoltam, vevőimmel egyre kevesebbet foglalkoztam, így üzletem is hanyatlásnak indult.
Bár legutóbbi szerencsésen végződött kalandom után szent esküvéssel fogadtam meg Allahnak, hogy többet nem kockáztatom a jó szerencsém, és elégedett maradok azzal, amit eddig megszereztem, éreztem, hogy ezt a fogadalmat nem fogom tudni megtartani.
Lementem hát a kikötőbe, és megállapodtam egy hajó kapitányával, hogy egy hét múlva felrakom árukészletemet a hajóra, és útnak indulok vele.
Nekifogtam hát az indulási előkészülteteknek. Házamat bérlőnek adtam ki, szolgálóimat elbocsátotta, rabszolgáimat eladtam.
Midőn mindezen dolgokkal végeztem, nekifogtam árukészletem átvizsgálásának, eldöntendő, miket viszek magammal az útra, mit tudok indulás előtt gyorsan áruba bocsátani, és mik azok a dolgok, melyek megértek a kiselejtezésre.
Három napon át, éjt nappallá téve dolgoztam, hisz ez oly felelősségteljes munka volt, amelyet nem bízhattam másra.
Munkám már-már végéhez közeledett, kezdtem hálát adni Allahnak, hogy sikerrel elvégeztem feladatom, midőn tekintetem raktáram legsötétebb sarkában egy porosodó ládára vetült.
Kíváncsian nyitottam fel, hisz bármily jól ismertem is árukészletem, minden tétel nem maradhatott meg fejemben, hisz a tökéletes emlékezet csak Allahnak hivatott megadatni.
Midőn a láda feltárult, szemeim elé korábbi utazásaimból hazahozott emlékek kerültek. Ezek pénzbeni értéket nem képviseltek, de nekem személyesen sokat jelentettek hajdanán, ezért is őriztem meg őket, de mivel kereskedelmi szempontokból haszontalannak bizonyultak ezért is feledkeztem meg róluk. Hiába, gyarló az ember, barátaim, de az vesse rám az első követ közűletek, aki nem vétkezett még hasonló szégyelleni való dolgokban.
Sorra rakosgattam ki a láda tartalmát, megannyi kalandom apró emlékét, és magamban ismét nem győztem hálát adni Allahnak, hogy az ő nagy kegyelmében mily sokszor segített ki nehéz helyzetemből.
A láda aljára érve, azonban egy apró teakfa ládikó került a kezembe. Gyönyörű kézműves munka, aranyból mesteri kézzel kovácsolt pántokkal, és egy apró aranylakattal lezárva.
Bárhogy erőltettem is emlékezetem, nem tudtam, hogy ez a ládikó honnan került hozzám, biztos voltam benne, hogy egyik korábbi utazásomról sem hozhattam magammal.
Kíváncsiságom nem ismert határokat, vajon mi rejtőzhet eme ládikó rejtekében.
Kezemben forgatva a következő verset fedeztem fel az oldalán halvány arany betűkkel felvésve:
„Ki e ládára ráakadsz,
ne legyen szívedben harag.
A legnagyobb kincs, mit a világ adhat
Tiéd lesz, ha lehull a lakat”
Egy percig sem haboztam drága barátaim, elrebegtem egy imát, majd sebesen lepattintottam az aprócska lakatot.
Midőn a láda fedele felnyílott, egy mennyei csengésű női hangot hallottak füleim, mely szépségében egyetlen korábban hallott huri hangjával sem volt összevethető.
A csodálatosan búgó hang a következő szavakat tárta kíváncsi füleim elé:
„ Te, ki a ládikó titkának birtokába jutottál, tudd meg hát a következőt.
Én egy elvarázsolt ifrit lelke vagyok, aki egy gonosz varázslat következtében ketté lett szakítva, lelkem e kis ládikába került bezárásra, míg testem egy másik helyen várja megmentőjét.
Lelkem már a Te birtokodba került, és, ha segítesz testem kiszabadításában is, ígérem, a világ legboldogabb emberévé teszlek!
De halld szavam, boldogságodat egy teljes éven keresztül biztosíthatom neked, a legalázatosabb rabszolgád leszek, aki csak a világon létezhet, nem lehet majd sem testednek, sem lelkednek olyan kívánsága, ami ne teljesülne azon nyomban. Ám, ha letelik az év, mindenképp vissza kell, adjad szabadságomat, különben rontás és átok fogja sújtani házad és családod.”
- Hallom és engedelmeskedem, Allah akaratából! - Szóltam
- Mondd, mit kell tennem, hogy visszakaphasd testedet?
- Nyúlj be a ládába, ott találsz egy zacskó aranyat, azt vedd magadhoz! – Szólt a gyönyörteljes hang . – Menj ki a bazárokhoz, és keresd meg az öreg, félszemű Szelim üzletét! Könnyen megtalálod, mert a sor legelhanyagoltabb üzlete lesz az, hisz a vevők már régen elkerülik, mert az öreg kufár méregdrágán árulja silány portékáit, vásárlóit becsapja, és rossz híre terjedt el a környéken. Túl kell járnod az eszén, mert borzasztó jó orra van, hogy a vevőiről az utolsó bőrt is lenyúzza. Az ő bazárjában rejtezik ennek a ládának a pontos mása, csak nagyobban és kopottabban. Fája repedezet, pántjai rozsdás vasból, az egész értéktelen vacaknak néz ki. Ennek a ládának mélyében rejtőzik kettészakított énem másik fele mindenki számára láthatatlanul és észrevehetetlenül. Ám, ha mindkét láda egyszerre nyitva áll, úgy testem újra anyagot ölt, egyesül lelkemmel és én teljes hús vér valómban jelenhetek meg neked. Tedd hát a következőt: Menj el Szelim bazárjába, vásárolj nála a zacskó aranyaiért sok terjedelmes, haszontalan apróságot. Alkudj, hogy ne keveredj gyanúba, de ne túl keményen, nehogy a mogorva öreg kidobjon az üzletéből! Midőn összevásároltad a sok felesleges limlomot, kérd meg az öreget, hogy a vásárolt árukat pakolja bele az öreg ládába, és egy teherhordóval vitesse el hozzád! Vigyázz azonban, maradjon nálad pár arany, mert a vén zsugori nem fogja ajándékba odaadni, még azt az értéktelennek látszó ládát sem!
- Úgy lesz, ahogy kívánod! – Szóltam. Fogtam a zacskó aranyat és iziben indultam a bazárba.
Mindent úgy cselekedtem, ahogy az ifrit szelleme kérte. Hazatérve otthonomba, buzgón Allah-hoz imádkozva vártam a teherhordó érkezését.
Midőn megérkezett, és letette a súlyos ládát, gyorsan kezébe nyomtam utolsó aranypénzemet, útjára bocsátottam és remegő kézzel nyitottam fel a láda fedelét. Két kézzel szórtam ki belőle, a méregdrágán összevásárolt felesleges vicik vacakokat, míg a láda már üresen állt ott.
Ekkor elővettem a keblembe rejtett apró, aranyozott pántú ládikát, majd az ifrit utasításának megfelelően, nyitott fedéllel belehelyeztem a ládába.
Lezártam a láda fedelét, kivártam az előírt öt percet, addig természetesen nem mulasztottam el, egy buzgó imát elmondani a dicsőséges Allahnak, majd szétpattanó kíváncsisággal nyitottam fel újra a ládát.
Midőn a láda fedele felnyílott, olyan látvány tárult szemem elé, amit szavak leírni nem képesek.
A kiemelkedő nőalak szépségét ecsetelni nem hívatott toll, nem méltó rá festő ecsetje, és szegényesek a szavak.
Ha megkísérelném elmesélni nektek, selymes, leomló hajának fényét, ajkainak igéző cseresznyeszínét, tekintetének mélységét, alakjának tökéletességét, keble halmának domborulatát, csak halovány árnyékát adhatnám vissza annak a látványnak, ami szemem látósugarába került.
Miként az írás mondja, s nekem ez mindig meggyőződésem volt, tökéleteset csak Allahnak van joga alkotni, így a látvány bizony már önmagában istenkáromlásnak számíthatott volna, ám a lány egész lénye szinte már felette állt a tökéletesnek, ezért hálát kellet adnom Allahnak az ő kegyességéért, és megbocsájtást kérnem tőle, a kis csalásáért, amiért így el tudtam fogadni az ifrit tökéletességét.
A csodálatos leányzó egyetlen öltözéke, egy pár aranyból kovácsolt kéz és lábbilincs volt, valamint egy ugyancsak aranyból mesterkézzel megformált nyakpánt, melyeket egy aranylánc rögzített a nyaktól kiindulva a kezeken át a bokákig.
- Íme fogadj el alázatos szolgádként megmentőm! – Csodálatosan búgó hangja a szférák muzsikáját is a repedfazék csepűrágó utcazenészek szintjére sűjjesztette volna. – Mint ígértem, mostantól egy évig a csak és kizárólag a Te rendelkezésedre állok, minden gondolatodat kitalálom, minden kívánságod teljesítem, mostantól Te rendelkezel teljes testem és lelkem felett. Nem tudsz olyat kérni tőlem, amit ne tennék meg a te kedvedért és gyönyörűségedre.
- Allahnak legyen hála jöttedért, óh leány! – szóltam. – Egy évig az enyém vagy, és ahogy megbeszéltük, egy év múlva visszaadom szabadságod, és mehetsz, amerre kedved diktálja.
Csodálatos év vette kezdetét ettől a pillanattól fogva.
Legmerészebb álmaimban sem tudtam korábban elképzelni mindazt a gyönyörűséget, amikben ettől kezdve részem volt.
Nem lehetett olyan vágyam, rejtett gondolatom, ötletem, ami azonnal meg ne valósult volna.
A szavak szegényesek mindazon gyönyörök leírására, amikben az istennő részesített.
A legjobb ételek, italok, legkényelmesebb párnák, legfinomabb dohány minden rendelkezésemre állt, anélkül, hogy szólnom kellet volna érte, szépséges ifritem a gondolataimat kitalálva, ha egy pohár sörbetre vágytam, már adta is a kezembe, mégpedig a legszebb kristálykehelyben, és a legmegfelelőbb hőmérsékleten. Ha a kezemet sem volt kedvem felemelni a pohárért, akkor ő emelte ajkaimhoz a kelyhet, vagy éppen saját szájából csorgatta át az enyémbe, hogy, ezáltal is biztosítsa feltétlen odaadását felém.
Ha megéheztem, a legfinomabb csemegékkel etetett falatonként, gondosan kiválogatva a legízletesebbeket számomra, aranyvillával adogatva őket a számba.
Ha zamatos füstre támadt kedvem, már a kezemben is volt a legillatosabb dohánnyal megtöltött vizipipa csutorája.
Ha tagjaimat pihentettem volna, már előttem is térdelt, hogy hátának tökéletes ívén, a legkényelmesebb szögben feküdjenek lábaim.
Illatos olajokkal kenegette testemet, oly rafinált módon állítva össze azok összetevőit, hogy azok e legjobb erőben tartottak, vágyamat az egekig korbácsolták, és fáradhatatlanná tettek, örömömet pedig olyan magasságokba emelték, amiket eladdig elképzelni sem tudtam.
Tudom barátaim, hogy most azt várjátok tőlem, meséljek hosszan és részletesen együtt töltött szerelmes perceinkről, ecseteljem ölének forróságát, vagy épp csókja hevességét.
Vannak dolgok azonban, barátaim, melyekről bármely szabados gondolkodású is legyen a férfiember, még legbizalmasabb barátainak is ódzkodik említést tenni.
Elég az hozzá, hogy nem tudtam olyan szokatlan dolgot kitalálni, lett légyen az bármily meghökkentő, vagy épp megbotránkoztató, netalán éppen más körülmények közt undort kiváltó, amelyet ne teljesített volna azonnal, ellenvetés nélkül, készségesen, sőt, mi több, láthatóan boldogan.
Nem csodálkozhattok hát barátaim, hogy ez első pár nap után gyorsan lemondtam tervezett hajóutam gondolatáról, árumat lepakoltam, a kapitányt kárpótoltam veszteségéért, újra kinyitottam üzletemet (bár, meg kell mondjam, sajnáltam volna ott tölteni az időmet, ezért unokaöcsémet bíztam meg tisztes fizetségért annak irányításával), és minden időmet csodálatos rabszolgám társaságában töltöttem.
Teltek múltak a hónapok, és én semmiben nem szenvedtem hiányt, sőt, mi több, az élvezetek olyan fokú mértékében volt részem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fog folytatódni az életem hamarosan, ha letelik az év, és nekem szabadon kell engednem szolgámat.
Tudtam, hogy eztán a világ összes rabnője, szolgálója, még a szultán lánya sem fogja tudni megadni töredékét sem mindazon gyönyöröknek, amiben kedves rabszolgám részesít.
Hol hálálkodva köszöntem Allahnak jelenlegi jó sorsomat, hol keserűen siránkoztam imáimban annak közeli elmúlásán.
Eljött a keserédes utolsó nap, tudtam, hogy másnap reggel, midőn megvirrad, nem marad más választásom, mint szabadon engedni édes szolgámat, hisz, ha nem teszem meg rontás száll házamra és szeretteim fejére.
A nap, az este és pláne az éjszaka folyamán nem maradt időm sem az elmélkedésre, sem a kesergésre. Isteni rabnőm olyan mértékű örömökben részesített, amelyekről még az együtt töltött felejthetetlen év számos, és, mint eleddig hittem utolérhetetlen élményei is elszürkültek.
Midőn pirkadni kezdett, rabnőm kibontakozott ölelésemből, és bár nem szólt egy szót sem, rám emelt tekintete mindent elárult.
Tudtam, eljött a pillanat, mikor eleget kell tennem eskümnek, és meg kell, szabadítsam bilincseitől, és ezáltal visszaadnom szabadságát.
Nehéz elhatározásra jutottam, előbb mélyen a szemébe néztem, aztán lesütöttem a szemem és akadozva kezdtem a mondanivalómat:
- Allah, aki nagy és kegyes talán egyszer meg fogja bocsátani, amit ellened vétek most, de nem tudom elképzelni, hogy folytathatnám életemet azok nélkül a gyönyörök nélkül, amikhez az utóbbi év során hozzászoktam. Megpróbáltam elképzelni, hogy visszatérek régi életemhez, újra visszaállok a bolt pultja mögé, időről időre tengerre szállok, és feleslegesen kockázatom az életem Allah kegyelmére bízva magam, hogy egyszer talán valahol, a senki által nem ismert messzeségben újra ráleljek arra a boldogságra, amiben most mindennap részem lehetett. Képtelen vagyok visszaadni a szabadságod, soha nem veszem le lábadról a béklyót, és mindörökké rabságban akarlak, és foglak tartani. Tudom, hogy ezzel a romlást hozom mind magam, mind pedig szeretteim fejére, de vállalom akár a poklok minden kínját, csak, hogy akár még egy napig az enyém maradhass.
Sírtam és megszaggattam szakállamat, hisz tudtam, hogy megbocsáthatatlan vétséget követek el, elvesztettem becsületemet és arcomat, hisz a szószegő megvetendősége mindenki számára nyilvánvaló.
Rabnőm ekkor rám emelte gyönyörű tekintetét és így szólt:
- Óh, Szinbád, van valami, amit eddig nem mondtam el neked. tudom, hogy soha nem volt még dolgod ifrittel, és sok mindent nem tudsz rólunk. Minket arra teremtett Allah, hogy létezésünk célja csak az egy és igaz gazda megtalálása és holtig tartó szolgálata legyen. Márpedig igaz urunknak csak azt tekinthetjük, akikben oly erős a birtoklás vágya, hogy bármit képes legyen feláldozni és sutba dobni érte. te feláldoztad volna jólétedet, vállaltad a fejed felett lebegő rontás, éhezés és nyomor veszélyét, csak azért, mert nem tudod elengedni magadtól szolgádat. Méltónak bizonyultál, hogy örökkön örökké a tiéd maradjak, önként és boldogan megtartsam bilincsimet, és eldobhassam annak kulcsát.
Ezekkel a szavakkal az ifrit feldobta a bilincskulcsot a levegőbe, mely egy lángoló villanással porrá omlott a levegőben.
És mi a történet vége kedves barátaim? Allah nagy, kegyes és kiszámíthatatlan az ő végtelen bölcsességében.
Hazug voltam, megszegtem szavam, önző voltam és kéjhajhász, és a kegyelmes Allah mindezen bűnös, jellemszegény tulajdonságaimat azzal hálálta meg, hogy megadta nekem a legnagyobb jutalmat, ami eddig csak az igazi hithű muzulmánok kiváltsága volt.
Megjártam kilenc utazásom alatt a világ kilenc különböző zugát, számtalanszor forgott veszélyben az életem, és múlott hajszálon a megmenekülésem, mindez azért, hogy a távoli helyszínek helyett a lehető legközelebbi helyen találkozhassak személyesen Allah-hal.
A saját szívem legsötétebb és egyben legfényesebb zugában.
