Gondolatok a BDSM világából

Első randi.

Ez mindig inspirálólag hat az emberre.

Dolgozik a kíváncsiság izgalma, a várakozás feszültsége, feszülnek a kirobbanásra kész energiák, az eddig visszafogott perverz késztetések.

Fájón feszít a vágy, hogy tudom hamarosan olyan húsban merítkezhetek meg, amiben még sosem jártam, hogy várakozásom szerint olyan partnerrel lesz dolgom, aki ugyanolyan mohón vágyik rá, mint én, hogy osztozzon velem azokban a mocskos kis perverziókban, amik az én fantáziámat is mozgatják és az övét is.

Valamennyire képben vagyunk már egymásról, hisz váltottunk pár levelet, cseréltünk fotókat, ismerjük egymás vágyait, tabuit határait.

De valóban ismerjük-e őket?

Lehet nem az első randi a legjobb alkalom ennek kiderítésére, de olyan feszítő erővel jelentkezik az eddig magamra erőszakolt „türelmes, fantáziadús, de csak mérsékelten perverz” image, hogy tudom, eddig tartott, hogy a visszafogott énemben tetszelegjek, hogy nem tudok/nem akarok már figyelmes, törődő, gondoskodó jó értelemben vett cuki rosszfiú lenni!

El akarom venni, ami nekem jár, le akarom dönteni a korlátokat, meg akarok merítkezni a legmélyebb mocsokban, hogy aztán testileg és szellemileg kielégülten nézhessek szemben valós önmagammal.

Hulljon le az álca, derüljön ki (magam számára is), ki is vagyok én, és derüljön ki őróla is, hogy valóban partner-e mindazokban, amikre sejtéseink szerint mindketten vágyakozunk!

Ülök a kocsiban a megbeszélt helyszínen, vibrálok az idegességtől, szívem szerint egyszerre három cigarettára gyújtanék rá, de valahogy még úrrá leszek magamon, szenvtelenséget színlelve pihentetem kezeimet a kormánykeréken.

Megérkezik.

Késett ugyan öt percet (erről majd még beszélnünk kell), de egyebekben tartja magát az előzetesen megbeszéltekhez.

Kérésemnek (utasításomnak) megfelelően hosszú, bő, könnyű szoknyában van, ami alatt tudom, hogy fekete francia bugyi van rajta, hosszú kabát, ami alatt tudom, hogy csak egy átlátszóan vékony blúznak szabad lennie.

Későre jár, odakint már besötétedett, én pedig szándékosan nem kapcsoltam be a kocsi belső világítását.

Ajtónyitáskor sem gyullad fel a belső fény, ezért úgy kell beszállnia, hogy alig láthat valamit az arcomból, igaz én sem sokat az övéből.

Beül, behúzza maga után az ajtót.

Felém fordulna, köszönést, üdvözlést egy megnyugtató puszit várna talán, de én rá se nézve, szó nélkül indítok, és elhúzok a járdaszegély mellől.

• Hová megyünk? - kérdi kicsit remegő hangon, de láthatólag mindent megpróbálva, hogy ugyanolyan bátornak tűnjön, mint ahogy korábban mutatta.

• Baszni. - válaszolom rá sem nézve, de nem is kell arra fordítanom a fejem, hogy lássam a kikerekedett szemeit, hisz nem ehhez az alpári stílushoz szokott hozzá eddig tőlem. De legalább kiderül, partner-e ebben a játékban, valóban akarja-e, amiről oly sokat beszéltünk már, inába száll-e a bátorsága? Sajnos erre minden esély megvan, első randin kicsit túlspirázom ezt az indítást.

Nem szól, nem tiltakozik, de szorosan összezárja combjait, és összefonja kezeit az ölében. Jól látom, mert bár még mindig nem nézek rá ugyan, de a szemem sarkából a perifériás látómezőben kevés dolog marad rejtve előlem.

Ne játsszuk itt a szende szűzlányt! - gondolom magamban – ugrassuk ki a nyulat a bokorból, lássuk feszíthetem-e még a húrt?

Fél kézzel lenyúlok a sliccemhez, előhúzom a farkamat, ami már lüktet a mohó várakozás izgalmától, átnyúlok a tarkójához és magamra húzom a fejét. (hja, így járhat, aki nagy zavartságában elfelejti bekapcsolni a biztonsági övét)

Magam is meglepődöm, amikor a várt tiltakozás, ellenállás helyett könnyedén hajol át a vezetőüléshez, és mélyen ajkai közé fogad.

Nem akar tiltakozni, vagy csak nem mer? - fut át fejemen a kérdés, mert ennél azért komolyabb harcra számítottam. - Lehet, hogy ugyanaz a mohó vágy feszít mindkettőnket? Hamarosan kiderül.

Tempósan fúrom magam keresztül az álmos, esti városon, az utat ismerem, forgalom alig, figyelmem megoszlik a vezetés és a kellemes szopás között. Néha belefutunk egy-egy piros lámpába egy két kereszteződésben, ilyenkor amíg a zöldre várunk, adom át magamat igazán az ajkak őrjítő kényeztetésének. Ilyenkor markolok bele tarkójánál a hajába, tolom rá a száját a farkamra, amilyen mélyen csak lehetséges. Nem szépítem magam előtt sem a helyzetet, amit teszek az önző, erőszakos és érzéketlen, de annyira kurva jó érzés, hogy életemben először pont leszarom, kedvére való-e ez a másik félnek.

De, ha eddig eljutottunk, lássuk mehetünk-e még messzebb?

A következő pirosnál felrántom a fejét az ölemből.

• Kiszállhatsz. - mondom, még mindig rá sem nézve

• Tessék? - hallom a döbbenetet a hangjából – Szálljak ki?

• Nem azt mondtam, hogy szálljál ki, hanem, hogy kiszállhatsz! Tíz másodperced van dönteni, amíg vált a lámpa. Utolsó esély. - nézek rá most először.

Kurvára nem akarom, hogy kiszálljon, megőrjít a szája, és mindaz, amit várok tőle, magam sem tudom, mi késztetett erre a húzásra. Lehet, hogy lelkiismeretem utolsó csírája villant fel egy töredék pillanatra? Vagy ez is a presztízsharc, a dominanciámba vetett elvakult bizalom része? Vagy ösztönösen beleéreztem abba a világba, amire ő is vágyik?

Nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy marad.

Látszik a vívódás az arcán. Kurva erősen indítottam, tahó módon viselkedtem, domináns helyett agresszorként, mégsem használja ki a lehetőséget, hogy kiugorjon, vissza se nézzen, és az emlékeiből is megpróbáljon aztán végképp kitörölni.

• Maradok. - ha nem rá néznék, lehet meg sem hallanám olyan halkan mondja, de az ajkairól (bazmeg, ezek két perce még a farkam köröl mocorogtak!) le tudom olvasni.

• Rendben. - zöldre vált a lámpa és én indítok. Most már hajlandó vagyok beszélgetni.

• Miért? - majdnem felteszem, de időben harapom vissza kérdést, lesz még rá idő később, hogy megtudjam a választ.

• De, akkor tudod, hogy most az enyém vagy! - mondom inkább helyette. - A kurvám vagy mára, a tulajdonom, a szolgám. Azt teszek veled, amit csak akarok, nem mondhatsz nemet semmire, nem táncolhatsz vissza!

• Rendben van, ….........uram. - jön az ismét alig hallható válasz.

• Ez most kevés, mondd ki teljes mondatokban! - csattanok fel – és nyomatékosítva erőset csapok a combjára.

• A kurvád vagyok, a tulajdonod. - Akadozva kezd bele, de aztán egyre folyamatosabban, egyre felszabadultabban, egyre hangosabban folytatja, ahogy gátszakadásként olvadnak le a társadalmi normák és szakadnak le a gátlások. - A kurvád vagyok, a tulajdonod, a rabszolgád a kiskutyád! Megbüntethetsz, vagy megjutalmazhatsz kedved szerint. Használhatsz, vagy kényeztethetsz. Megbaszhatsz, leszopathatsz, lucskosra baszhatod a pinámat, a seggemet és a számat. Kérhetsz vagy parancsolhatsz. Üthetsz vagy simogathatsz kedved szerint. Mert..., mert te vagy az uram.

• Nem félsz? - kérdezem, immáron egy fokkal barátságosabban.

• De igen, nagyon. Tőled is és magamtól is. Úgy félek, majdnem összepisilem magam.

• Akkor nosza! - jön ösztönszerűleg a válaszom a pillanat hevében

• De.., de azt nem lehet! Az autóülés, a bugyim, a szoknyám!

• Szerinted van választásod? - igyekszem minden hidegségemet belesűríteni a hangomba.

• Talán, ha kérem? - próbálkozik őzikeszemekkel

Meg is tudna hatni velük, és tudom, hogy fokozatosság helyett megint a határokat feszegetem, de a kocka el lett vetve, a következetességből nem engedhetek, így magamnak sem maradt más választása, mint rákényszeríteni az akaratomat.

• Azt hiszem nincs. - válaszolja szemlesütve, és látom, hogy nem csak a szoknyája nedveseik át a következő pillanatban, hanem a szemei is.

• Ügyes, bátor kis szuka vagy – törlöm le a könnycseppet a szeme sarkából, mert tudom, hogy most itt az ideje a dicséretnek és a kedvességnek, még, ha csak egy töredék pillanatra is.

Közben elhagytuk a várost, és megérkezünk a városszéli kiserdő előre kiszemelt mellékútjára, amelyre rá is fordulok.

• Ide jövünk? - érződik a hangján a megdöbbenés, mert tudom, hogy nem erre számított.

Hangulatos panzióra, kellemes melegre, kétszemélyes fürdőkádra, kényelmes franciaágyra.

• Ide. Nézz már magadra! Vihetlek így emberek közé? - kegyetlen gúny csendül ki a hangomból, átázott szoknyáját fixírozva. Titokban sajnálom szegénykét, hiszen pont én vagyok az, aki miatt vállalta a szégyent, én meg pont ezt fordítom most ellene.

• Szállj ki a kocsiból és támaszkodj a motorháztetőre! - adom ki az utasítást

Nagyot nyel, kiszáll a sárba, amely majdnem leszippantja a lábáról a randi kedvéért felvett csinos kis cipőjét, átbotorkál a kocsi elejéig, és kötelességtudóan rátámasztja két tenyerét a még meleg motorháztetőre.

Magam is kiszállok, engem sem kímél a vendégmarasztaló sár, de én direkt strapabakancsot vettem fel mára, és szorosan mögéállok.

• Akkor most beszéljünk a késésedről! - mondom hidegen, és félrehajtom a hátáról a hosszú kabátot, majd felhajtom a hátára megcsúfolt, jobb sorsra szánt, bő szoknyát.

• Öt teljes perc volt. Egy perc az hatvan másodper, öt perc az háromszáz. Tíz másodpercenként egy csapás, az harminc. De választhatsz, a tenyeremmel szeretnéd, vagy vágjak egy vesszőt? Ha nem döntesz, amíg ötig számolok, megkapod mindkettővel. 5-4-3 – kezdem a visszaszámlálást időt sem hagyva a gondolkodásra.

• Tenyérrel! - siet a válasszal kétségbeesett igyekezettel – nem szándékosan késtem, de nem jött a busz! - igyekszik magyarázkodni

• Szerinted érdekel? - kérdem hidegen – késtél és kész, a többi nem az én dolgom.

• No, essünk túl rajta! - kezdem a számlálást

Tenyerem sorban csattan az átázott francia bugyin. Nem dobok be mindent, de arra figyelek, hogy az első öt ütés milliméter pontossággal ugyanarra a helyre érkezzen.

A következő ötöt hasonlóképp a szépen gömbölyödő fenék másik félgömbje kapja.

Miután az első tízet kiosztottam, kezem eljátszik a bugyi azon részén, amely a fenék vájata vonalában azt az őrjítő puncit takarja, amit még nem láttam, nem ízleltem, nem szagoltam. Nem véletlenül kértem francia bugyit, mert itt nehezebb alá kerülni, egy tangánál nem tudnám megállni, hogy be ne csúsztassam az ujjam.

Lélegzetén érzem, hogy kezem munkája meghozza a kívánt eredményt, felgyorsul és szaggatottá válik.

Ekkor lépek egy felet hátrébb és osztom ki a következő tízet, felváltva jobbról is egyet és balról is egyet.

Majd szó nélkül visszatérek a kézimunkához.

Figyelem a lélegzetét, de immáron sokkal nehezebben, mint az előbb, hisz a sajátom is egyre gyorsul és egyre inkább feszít engem is a vágy.

De, semmi nem kell hogy gátoljon, hogy utat adjak neki.

Combközépig lerántom a gömbölyű fenékről a bugyit, előrántom sliccemből az immáron régóta a jussát követelő farkamat, és elmerítem a forró, lucskosan nedves, isteni punciban.

Két kézzel markolom csípőjét, és vadul rántom magara. Nem én mozgatom a csípőm (illetve nem csak én), kezem irányításával kényszerítem az általam diktált ritmusú mozgásra.

Persze a maradék tízesről nem felejtkezhetem el!

Immáron nem tudom olyan precízen célozva kiosztani őket, mint eddig, hisz nincs az a pénz, hogy kihúzzam onnan a farkam, ahol most kurva jól érzi magát, ezért hol a jobb, hol a bal kezem csap oda valahol a csípő és a fenék környékére, a célzás pontosságát a szenvedély irányította, visszafogatlan nyers erő által vezérelve.

Mire a sorozat végére érek, kevésnek bizonyul az én levegőm is, elvégre kefélni is ütni is egyszerre nem az én szétbagózott tüdőmnek való, lökök a csípőmmel egy igazán mélyet, hogy halljam elakad-e a hangja, vagy felsikolt-e, majd (bár nem szívesen, de) kihúzom a farkam a puncijából és lihegve hátralépek.

• Késés letudva, több szó ne essék róla – mondom ki-kihagyó lélegzettel, lihegve. - Neked mi a mondanivalód? - Folytatom kérdéssel.

Ő ott áll megszégyenülten, még mindig a motorháztetőre támaszkodva, bíborpirosra paskolt fenékkel, teljesen felhúzva, és mégis az utolsó pillanatban cserbenhagyva, megfosztva az orgazmus lehetőségétől, és most okosan kell válaszoljon, hogy újabb szégyen ne érje. (nincs könnyű helyzetben)

• Sajnálom, Uram, többször nem fog előfordulni, és köszönöm, hogy segített, hogy a jövőben jobban oda tudjak figyelni- szedi össze a gondolatait, és találja ki mit várok el tőle, mit is kell mondania.

• Rendben. - mondom, majd lenézek a nadrágomra, ahol a nyitott sliccemből még mindig teljes harci készültségben mered előre a farkam.

• Szerinted szellőztetni hagytam ki ebben a szar időben? - kérdem gunyorosan, mire ő pontosan elértve a célzást, térdre ejti magát előttem a puha, hideg sárban, ezzel végképp tönkretéve a szoknyáját, majd meleg ajka ráborul ágaskodó és lassan valóban fázni kezdő szerszámomra.

Mindkét kezemmel megragadom a tarkóját, belemarkolok a hajába, és olyan mélyen húzom magamra a fejét, amennyire csak lehetséges. Nem figyelek rá, nem érdekel (csak annyira, hogy a végén nehogy még elcsúfítsa a nadrágom), a magam tempójára ritmusára irányítom, amíg egy hatalmas hördüléssel tele nem töltöm magommal a száját.

Nem engedem el a tarkóját, nem húzom ki magam a szájából mindaddig, amíg lélegzetem vissza nem áll a rendes ritmusába, és térdeim remegése el nem csitul.

Akkor hátralépek, rendbe szedem magam, és kocsi felé fordulok.

Nem látom, de nem is kell lássam, hogy érezzem a csalódottságot a szemében, tudom, hogy benne ég a megalázottság, a megszégyenültség és a félbehagyottság. Vajon még az erőben is itt fogom hagyni, sárosan, tépetten, vizesen, agyonfagyva? Az eddigiek után már ezen sem csodálkozna.

A kocsihoz lépek, felnyitom a csomagtartót és kiveszek egy kis sporttáskát.

• Nem akarnál átöltözni valami tisztábba és melegebbe? - kérdezem felé tárva a táska belsejét, amiben ott virít egy vadonatúj bugyi, szoknya és egy pár cipő – azonfelül igyekezni kéne, hogy odaérjünk a panzióba, tizenegyig van konyha, ha éhes lennél, aztán vár a kád forró víz és én reggelig!