Szórakozás?
Szexuális játszadozás?
Változatosabb nemi élet?
Szenvedély?
Életforma?
Ki mit adhat a BDSM-nek, mit kaphat tőle, mit kell feláldoznia érte, és mit találhat meg benne?
Természetesen nincs univerzális válasz, hiszen ahányan csak vagyunk (még ezen a zárt világon belül is) annyifélét várunk, kapunk, adunk, veszünk el, és találunk-találhatunk meg benne.
Nincs két egyforma domináns, és nincs két egyforma szubmisszív egyed.
Felejtsük el a kliséket, a szabványokat, a betűről betűre követendő megtanulandó leírásokat, és bárha cseréhetünk (és cseréljünk is) minél több eszmét társainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel a témáról, a válaszokat csak önmagunkban találhatjuk meg.
Nem egyik pillanatról a másikra történő megvilágosodásról, nem hirtelen kipattanó szikráról beszélek, hogy "rájöttem, mától én a BDSM híve, rabja vagyok", hanem, egy hosszan lejátszódó, belső őszinteségi folyamatról, aminek fő nehézsége abban rejlik, hogy az önmagunk lelkének legmélyebb régióiba való leáásás folyamata a legerőseb jellemekben is kétséget ébreszthet önmagunk "normális" volta iránt.
Nehéz félretenni a felnövésünk, neveltetésünk, iskoláztatásunk belénk súlykolt társadlami normáit, elfogadni és nem szégyelnivalónak találni mindazon vágyainakat (szándékosan nem hasnálom a perverzió kifejezést), amelyek a belénkrögződött, gondosan kiépített gátlásrendszer még önmagunk előtt is szégyenletes színben tüntet fel.
Legelső lépés tehát, az elhatározás!
Megfelel-e nekem, hogy élem a szürke tömegek hétköznapi, megszokott életét, meg akarok-e felelni a környezeti, társadalmi elvárásoknak, fejet hajtok-e a közerkölcs normájának, avagy felvállalom-e önnön igazi énemet? Hajlandó vagyok-e kitenni magam az értetlen emberek kritikájának, netalán lesajnáló megvetésének, cserébe, hogy teljes elégedett, önmagamnak megfelő életet élhessek?
Vigyázat! Ez a legnehezebb döntés mind között.
Kicsit olyan, mint egy tetoválás: amíg felkerül akár nagyon fájdalmas is lehet, de a végeredmény megéri a tortúrát. Ha már egyszer rajtunk van a bélyeg, mindörökké viselnünk kell, mert még, ha el is távolítjuk bőrünkről, a nyoma és az emléke életünk végéig velünk marad.
Hobbi szintű dom, vagy szub az én szememben nem létezik. Vannak persze, akik olykor megkötözős, elfenekelős játékokkal színesítik együttléteiket, de az én olvasatomban ennek annyi köze van a BDSM-hez, mint a hennafestésnek a tetováláshoz. (felületes szemlélőnek nagyon hasonlónak tűnik, de nincs mögötte az elkötelezettség varázsa)
Félreértés ne essék, eszem ágában sincs elítélni, kiközösíteni, kizárni az ilyen embereket, szívesen látott vendégek a világunkban, még túravezetést is szívesen vállalunk nekik, csak gondosan vigyázzunk, ne hagyjuk őket letérni a biztonságos túristaösvényről.
Mi történik, azonban, ha úgy döntünk: igen, beűlünk a tetoválószékbe és magunkra vésettjük a bélyeget?
Kiközösít bennünket a "normálisak" világa?
Miért is kéne ennek így lennie? Nem kell világgá kiabálnom, nem kell fűnek-fának fenhangon hirdetnem, nem kell Dom XY-ként bemutatkoznom minden új ismerősnek.
A tetoválást nem a homlokom közepére varratom fel, hanem bármikor eltakarhatom (illetve nem teszem közszemlére). Más kérdés, hogy a strandon nem próbálom szégyenkezve eltakarni, de nem is mutogatom ország-világnak! Természetes módon viselem, akinek van szeme hozzá, amúgy is meglátja, a prűdek amúgy is összesúgnak a hátam mögött, a többi tetoválást viselő meg úgyis természetesnek veszi.
Lesznek persze megrögzött kispolgárok, akik ösztönösen megérzik a bennünk zajló változást és el fognak tőlünk távolodni, zárkózni. Olyan nagy vezteség ez nekünk?
És mit nyerünk a változtatással?
Talán a legfontosabbat: harmóniába kerülhetünk önmagunkkal!
Amint nem kell titkolnunk önmagunk előtt hajlamainkat, vágyinkat, elképzeléseinket, meglepően gyorsan elérjük azt a fajta kiegyensúlyozottságot, magabiztosságot, belső nyugalmat, ami aztán a mindennapi életünk minden területére intenzíven és mindenekfelett pozitívan fog kihatni.
Ha a belső értékrendünk átalakul, ezzel párhuzamosan értéklődnek át a fontossági, prioritási sorrendek az életünk minden aspektuában.
Tapasztalhatjuk, hogy egy félmosollyal tesszük túl magunkat azokon a kellemetlenségeken, melyeken korábban fél napokat dühöngtünk, gördülékenyebben oldjuk meg a felmerülő problémákat, természetes, ösztönös könnyedséggel kezeljük emberi kapcsolatainkat, és belső kisugárzásunk oly mértékben növekszik, amelyet, ha akarnánk sem tudnánk elrejteni. (de miért is akrnánk?)
Annak idején én is csak a szexuális életemet akartam egy kicsit színesebbé tenni, ehelyett az egészet fordítottam pozitívra!
Nem bántam meg, hogy beültem a tetoválószékbe!
