Ha atombiztos bunkert vagy repülőgép fekete dobozt akarok építeni biztos, hogy mandulahéjat fogok használni hozzá!
Ünnepek előtti feladat, hogy a szomszéd kertjénél (neeem, nem -ből) szedett mandulát (nem ám olyan bolti, túlnemesített, papírhéjú fajta, hanem olyan természetes, bio, békebeli minőségű) ugyan törjük már fel pucoljuk meg, hátha valami karácsonyi sütibe épp erre lesz szükség.
Kis naivan kikészíti ez ember gyereke a szükségesnek ítélt szerszámzatot, kalapács, vágódeszka, kis tálka, nagy tálka etcetera majd nekiveselkedik.
Gondosan a vaskos fa vágódeszkára helyezi az első szem mandulát, finoman két ujja közé csippenti, hogy stabil tartást biztosítson neki, tévedhetetlen ösztönnel beméri a távolságot, majd lesújt a kalapáccsal.
Tíz perccel később, miután ellátta, bekötözte és lehűtötte feldagadt ujját megkeresi a messzire repült manduladarabot, (amely természetesen az őt ért elemi erejű csapást karcolás nélkül vészelte át, és vigyorog szemtelenül) ismét nekiveselkedik a harcnak a teremtés koronája.
Kombináltfogó, kalapács kombináció.
Az eredmény hasonló, csak most sikerült oldalba lőni a kutyát.
Előkerül a speciális mandulatörő célszerszám a fiók mélyéről ami leginkább valami inkvizíciós eszközre hasonlít, de legalább brutálisan néz ki markáns fogazatával és ergonomikus nyelével. (korai hetvenes évek lehet, szocreál célratörőség, semmi úri firlefranc, műanyagborítás akármi! A nyers fém és a nyers erő kombinációjára épülő technológia)
Az elszánt harcos a bordázott fogak közé illeszti a mandulát, megragadja a fogó nyelét és szorít.
Dagadnak az erek az alkaron recsegnek az ízületek. (a mandula sértetlenül vigyorog).
Jön segítségül a másik kéz. Egy mély belégzés, felszínre hozott csí energiák, tudatos hasi légzés, egy mélyről felszakadó harci üvöltés, pattanásig feszülő izmok és igen, megtörténik.
Kilégzés és szemrevételezés.
A konyha mint a gázai háborús övezet: srapneldarabok, csonthéjszilánkok szerteszét, az elsődleges kárfelmérés két pohárban és egy vázában állapítja meg a berendezésben esett kárt, és akkor a homlokba fúródott szilánk eltávolításával még nem is számoltunk.
Mindazonáltal az eredmény megfelelne az előzetes várakozásoknak amennyiben a mandula ehető része (melynek megszerzésére eddigi tevékenységünk irányult) fellelhető lenne.
Erre sajnos esély sincs.
Valószínű, hogy a robbanás elementáris ereje lyukat szakított a tér-idő kontinuumba, és Einsten Rosen hidat képezve áttranszportálta a magot valamelyik másik dimenzióba (ahol vigyorgó, zöld alien-ek zabálják fáradságos munkánk gyümölcsét), mert itt sehol sem található.
Következő kísérletre, okosan védőhálót épít az elszánt mandulatörő, mindenféle kartondobozokból és kifeszített lepedőkből, mert most már csakazértishaafenefenéteszikis meg lesz csinálva ez a rohadék!
(Elvégre nem azért vagyok a tápláléklánc csúcsán, hogy egy ilyen kis nyikhaj semmiség kifoghasson rajtam!)
Összpontosít, feszít, roppant.
Sziszeg, üvölt káromkodik, és szomorúan szemléli a vérhólyagot az ujján, ahol összecsípte a fogóval.
Másfél óra, tíz kísérlet és íme! A természet koronázatlan királya megoldotta!
A mandulahéj feltörve, a mandula megvan, senki nem sérült meg komolyabban, az anyagi kár jelentéktelen.
A többi 14.625 szem ezek után már gyerekjáték lesz, és össze is jön legalább két maréknyi mandula, amiből a forrázás, hámozás és pörkölés után legalább fél maréknyi késztermék fog maradni!
Ja, és ha ezek után valaha mégis mandulát akarok enni, megvárom amíg a kis zöld alienek az ő dimenziójukban nekiállnak ugyanennek a munkának, akkor majd én röhögök a markomba!
