-
Éhes vagyok!
Állandóan és folyamatosan éhes. Pedig mindennap megtöltik a gyomrom. Több százszor. Van, hogy több ezerszer.
De semmi nem marad meg bennem. Minden elhagy, csak másodpercekre, vagy legfeljebb percekre lehet tele a hasam, mielőtt megint kiürül, aztán szinte azonnal újra megtöltődik.
Nem vagyok boldog.
Pedig az lehetnék. Elvégre jó karban vagyok, elegánsan nézek ki, és még a munkahelyem is kiváló.
Egy elegáns irodaházban dolgozom, leginkább reggel kilenctől, délután ötig. Néha van egy kis túlóra, néha éjjel is akad némi munka, de ritkán és kevés.
Kicsit unalmas, monoton, de néha, azért történnek érdekes dolgok.
Persze ez tényleg nagyon ritka.
Általában az emberek észre sem vesznek. Tudják, hogy ott vagyok, tudják, hogy megbízható vagyok, mégsem vesznek rólam tudomást. Mintha ott sem lennék. Mintha nem is látnám őket, miket tesznek, mikre képesek olykor. Pedig szorgalmas vagyok. Megbízható! Mióta munkába álltam soha munkanapot még ki nem hagytam, munkaképtelen nem voltam.
Pedig ez liftben ritkaság!
A legtöbb kollégám, nincs ilyen szerencsés helyzetben. Rosszul karbantartottak, ki-kihagynak, elromlanak, szeszélyesek. Rossz körülmények közt dolgoznak, rossz környékeken, rossz viszonyok között.
Rajtam nincs egy karcolás sem. Nem vagyok összefújva festékszóróval, nem vagyok büdös.
Csak éhes vagyok.
Pedig a sok ember mindennap többször megtölti a gyomrom.
Beszállnak fel, vagy épp leviszem őket, aztán kiszállnak és vissza sem néznek rám.
De én mindent látok.
Legtöbbször unalmasak. Főleg, ha többen vannak egyszerre. Udvariasak, jólneveltek, mereven néznek maguk elé.
Ha meg valaki egyedül lép be hozzám, az meg inkább nevetséges!
Bámulják magukat a tükrömben, igazgatják a ruházatuk, néha túrják az orrukat, vagy épp telefingják a levegőmet.
Azért, amikor egy-egy csinos nő épp a harisnyáját igazítja, kedvelve nézegetem, és egy kicsit lassítok a szaladásomon, hogy egyrészt végezni tudjon, másrészt, hogy én is tovább élvezhessem a látványt.
Ilyenkor legalább a szemem jóllakik!
De, mint mondtam, általában unatkozom.
Tegnap éjjel viszont történt valami.
Végre valami igazán izgalmas.
A nap úgy telt, ahogy mindig is szokott. Munkába érkező emberek, nyüzsgés, kemény, folyamatos munka egész nap, aztán a zárás előtti nagy hajrá, majd a jól megérdemelt nyugalom.
Még megtettem a szokásos zárás utáni körömet a biztonsági őrrel, minden emeletem megállva felfelé, aztán egy svunggal lefelé. Ezt ma éjjel még kétszer megtesszük majd, aztán reggelig semmi dolgom.
És akkor hívnak. Kötelességszerűen nyitom az ajtót és belép ő.
Most először vagyunk kettesben.
Láttam már itt sokszor, itt dolgozik. Minden nap kétszer találkozunk. Reggel jön, délután megy.
Azon kevesek közé tartozik, aki mintha néha élne. Amikor beszáll, sosem áll karót nyelve, mint a többiek, mindig beáll leghátra és nekem támaszkodik. Hozzámsimul a háta és a feneke.
És sosem teljesen mozdulatlan. Mindig kicsit izeg-mozog és dörgölődzik, mint egy kiscica.
A legfelső szintig viszem, ott dolgozik valamelyik irodában.
Amikor őt viszem, mindig a lehető leglassabban megyek, de ez még soha senkinek nem tűnt fel.
Most egyedül van, munkaidőn kívül. Biztos bent felejtett valamit az irodában, azért kellett visszajönnie.
Én csak örülök. Majd lassan megyek vele fel is, aztán majd lefelé is!
Megnyomja a legfelső színt gombját, beáll a hátsó falamhoz, nekemnyomja a popsiját és elkezd dörgölőzni.
Elindulok. Élvezem a pillanatot. Lassan megyek, de így is már félúton járok.
Amikor hirtelen...
Minden megáll. Én is. Kialszanak a fények, és én moccanatlanná dermedek.
Áramszünet. És valamiért a tartalék generátor sem működik.
De van egy kis akkumulátorom, azzal legalább a világítást be tudom neki kapcsolni!
Nem látszik ijednek.
Egyáltalán nem.
Nem kapkod a vészjelző gomb felé, nem akarja hívni az ügyeletest.
Mintha örülne, hogy lett egy lopott perce!
Elővesz egy mobilt a táskájából.
Szóval mégis segítséget hív.
De nem, mégsem.
Valamit olvas rajta, SMS nem lehet, azzal hamarabb végezne, biztos e-mail.
Hosszúnak tűnik, mert nem végez pár másodperc alatt.
Közben intenzívebben tekergeti a hozzámsimult popsiját, mint eddig valaha is!
Végzett, de nem teszi el a mobilt. Ehelyett látom amint egy ujjmozdulattal felgörgeti a képernyőt és újra kezdi az olvasást.
De most másképp. Lassan, nagyon lassan!
Pici szája résnyire nyílik közben, nyelve körbeszalad az ajkain, aztán beharapja az alsó ajkát.
Félig behunyja a szemét, épp, hogy csak láthassa a betűket, és teljes súlyával nekem dől!
Megtartom, megtámasztom biztonságban. Sajnálom, hogy karjaim nincsenek.
Egyik kezével a telefont tartja, félig nyitott cicaszemei előtt, a másik viszont felfedező útra indul.
Bekúszik a kosztüm felső alá, végigsimít a melleken, majd megkeresi az utat a begombolt blúz gombjai között. Látom, amint két ujja közé csippenti és erősen megszorítja egy pillanatra a mellbimbóját, miközben újból az alsó ajkába harap, és szemeit le nem venné a kis képernyőről. Majd elhagyja a kéz a blúzt, hogy lejjebb találjon magának elfoglaltságot. Bekúszik a szoknya alá, ami felgyűrődik a derekáig. Eljátszik a bugyi külsején, majd nem vesztegetve az időt alá csusszan.
Gyorsul a lélegzete. Liheg. Tekeri a nekem támasztott popsiját. Felsikolt. Lassan lecsúszik a padlóra, hátát még mindig nekem támasztva. Piheg. Gondoltam, hogy majd feláll, megigazítja a ruháját és rendbe szedi magát.
De meglepődöm.
Marad.
Újra előveszi a mobilt, új e-mailt nyit meg.
És ismét elkezd kalandozni a másik keze.
Remélem sok olvasnivalója maradt.
Elvégre az áramszünetnek már rég vége, csak én állok még moccanatlanul két emelet között, megadva neki azt az időt, biztonságot és nyugalmat, amit manapság oly nehéz megteremteni.
Időnk, mint a tenger, amíg ő nem akar indulni, én vigyázom rá!
És most már én sem vagyok éhes!
