Sok vacillálás után hirtelen döntök.
Megnyitom a levelezőprogramot: Üzenet írása, név, tárgymező.
Gyorsan gépelek, gondolkodás nélkül:
-
Holnap délután három és négy között várlak a Széchenyi téren a Négylevelű lóhere kávézóban.
-
Tedd magad szabaddá egész estére! Ne késs!
Se a szokásos megszólítás, se puszi, se aláírás.
Elküldöm a mail-t, gyorsan még mielőtt meggondolhatnám magam.
-
A kocka el van vetve, innen már nincs visszaút.
Elgondolkodom, régebben azért ez egyszerűbb, volt, ha nem is feltétlenül jobb.
Megismertél valakit, mindegy, hogy buliban, ismerős, vagy munka által, baráti társaságban, vagy csak véletlenül egymásnak estetek az utcán, de mindenképp személyesen.
Kezdetben udvariasan elbeszélgettetek, majd, ha működött a szimpátia és a kémia (ami azért nagyon hamar kiderült), randiztatok és összejöttetek.
Hogy mindent megtudtatok-e egymásról?
Megismertétek-e egymást igazán?
Feltártátok-e titkos éneteket, eltitkolt, esetleg szégyellnivalónak tartott vágyaitokat?
Korántsem!
Ugye, az a fránya udvariasság?!
No, ez a dolognak az a hátulütője, ami miatt áldás és átok az internetes ismerkedés.
Ott először végre szabad lehetsz. Anonim álneved mögé bújva vadidegenekkel beszélgethetsz mindarról, amiről otthon nem tudsz, nem mersz, nem akarsz!
Rájössz, nem vagy egyedül. De biztonságban vagy. Hiszen nem ismernek. És nincsenek a közelben.
Nagy ez az ország és több száz kilométernyi biztonságos távolság feszül közöttetek.
És talán ennyi is elég, hogy megszabadulj a feszítő vágytól, elég, hogy kibeszéled magadból.
Aztán rájössz, hogy, nem.
Hogy minél jobban, minél többet beszélsz róla, annál sürgetőbben jelentkezik az igény, hogy tedd meg! Hogy éld át! Hogy merd kipróbálni! Csak, hogy legalább legyen egy igazán izgalmas, órád, napod, heted éved. (életed!)
De megtorpansz! Megijedsz! Félsz! Talán joggal, talán alaptalanul. De nem tudhatod. Nem, amíg meg nem tudod, meg nem próbálod, meg nem éled.
De most már van vesztenivalód!
Mérlegelsz.
Az egyik serpenyőbe kerül, mit nyerhetsz, ha belevágsz, a másikban, mit veszíthetsz!
Van életed. Lehet-e azután olyan, amilyen volt? Jobb? Rosszabb? Kielégültebb? Hiánytalanabb?
Vagy épp üresebb? Beszürkül, vagy kiszínesedik? Kitárul, vagy végképp bezáródik?
Gondolkozol. Nem tudsz dönteni.
És akkor kapsz egy üzenetet:
„Holnap délután három és négy között várlak a Széchenyi téren a Négylevelű lóhere kávézóban.
Tedd magad szabaddá egész estére! Ne késs!”
Se a szokásos megszólítás, se puszi, se aláírás.
Ő küldte. Akivel annyit beszélgettetek, évődtetek, flörtöltetek. Aki meghallgatott, megértett, később vezetett az úton. Akivel tudtál őszinte lenni, gátlástalan, bátor és bevállalós. És akitől tartasz.
Mert ő is anonim. Csak egy álnév. Egy vadidegen. Nem ismered, csak amit mutatott magából. Ahogy ő sem ismer. Csak, amit mutattál magadból.
Hogy fogsz dönteni? Elmész? Maradsz? Menekülsz? Vagy belevágsz? Magad sem tudhatod még.
A holnap még messze, van időd dönteni!
..
Ott ülök a Négylevelű lóherében és fogalmam sincs, mi fog történni.
Háromra érkeztem, ahogy írtam, de négy előttre nem várlak.
Négyre sem.
Nem tudom eljössz-e egyáltalán (csak remélem, hogy igen), de azt tudom, ha jössz késni fogsz.
Nem azért, mintha késni akarnál! Nem!
Csak éppen indulás előtt észreveszed, hogy felfutott a szem a harisnyádon, ki kell cserélni.
Mert nem az a busz jön, amivel jönni akartál, hanem a másik, amiről át kellene szállni.
Mert már tíz perce nem találod, melyik részén van a térnek a kávézó.
Mert, már itt voltál fél háromkor, de nem akartál egyedül beülni és várni, ezért inkább sétáltál még egyet és elszaladt az idő.
Mert, lehet, hogy, csak átvertelek és eszem ágában sincs ott ülni és Rád várni.
Mert, hátha tényleg négy óra nulla perckor fizetek és kisétálok, és nem rajtad múlik, hogy befolyásolhatatlan okok miatt csúsztál egy picit, és kútba esett a találka, mert én egy olyan szemét egoista disznó vagyok, aki nem képes egy cseppet várni, és meg sem érdemlem, hogy találkozz velem.
Mert! Mert! Mert!
Vagy el sem jössz.
Mert eszed ágában sincs.
Mert megijedtél.
Mert nem ismersz.
Mert nem ismerlek.
Mert tartasz tőlem.
Mert tartasz magadtól.
Egyet nem hiszek csak! Hogy azért nem jössz, mert nem lehetett megoldani.
Négy óra. Majd negyed öt. Fél öt.
Sóhajtok.
Nem jött össze! Kiiszom kihűlt kávém maradékát, fizetek, kicsit húzva az időt, nyerve még pár percet, lassan, kelletlenül indulok kifelé.
Ott vársz az ajtóval szembeni padon ülve.
Mióta? Ki tudja? Kabátod szorosan összefogva, elkékült ajkad didereg a hidegben.
Fél órája érkeztél? Egy? Másfél?
Lehet, hogy itt voltál háromkor, leültél egy végső döntést hozni, hisz még van időd bőven?
Öt perc és eldöntöm bemegyek-e, vagy hazaindulok?
Tíz perc és eldöntöm.
Négy óra múlt, már elkéstem. Nem lett volna szabad késnem.
Jobb, ha be sem megyek elindulok haza.
Öt perc és elindulok haza.
Még öt perc és tényleg.
Aztán négy óra negyvenötkor ott állok a padod előtt, mosolygok és mindent értek.
Kezem nyújtom, felsegítelek, szorosan előtted állva, és te hozzám simulsz, hogy testemmel átmelegítsem átfagyott testedet, karommal kidörzsölve a dermedést a hátadból.
Percek telnek el, mire kissé már átmelegedve, de még mindig remegő ajkakkal megszólalsz.
-
Fogsz rám vigyázni?
Bólintok csak, mert megszólalnom nekem sem lenne könnyű, és most nincs is helye hangzatos frázisoknak ígérgetésnek.
-
Elengedsz majd, ha kérlek?
Nehezebben bólintok, mint az előbb, de nem tehetem meg, hogy nemet mondjak.
-
Össze fogsz törni?- kérdezed már egy csipetnyit megnyugodva és egy icipici kacérsággal.
-
Csak egy kicsit! - mosolyodok el és szólalok meg végre magam is. - Csak annyira, amennyire muszáj. Csak annyira, amennyire szeretnéd. Csak annyira amennyire kéred!
-
Egy kicsit! Egy picit törj össze, de úgy, hogy ne látszódjon a nyoma, miután összeragasztottak! Hogy, csak én tudjam, hogy valamikor egy kicsit össze voltam törve!
-
Hogy csak én lássam a fürdőszobatükörben azokat a repedéseket, amik lehet, hogy nem is igazán látszanak, csak én tudom, hogy ott vannak!
-
Ennyire? - mutatom fel két ujjam pár centire egymástól.
-
Ennyire. - bólintasz rá.
Majd belekarolsz a vadidegenbe, akit már oly régóta ismersz, és hagyod, hogy vezessen amerre akar.
