Eléd megyek a kocsival, megvárom míg beszállsz és megkapom a szokásos üdvölő puszimat.
Kicsípted magad a randira, rövid szoknya, könnyű blúz, melltartó nélkül, ahogy szeretem, szexi magassarkú, diszkrét smink, frissen mosott haj.
Illik a randinkhoz, és a kellemes tavaszi meleg időhöz.
-
Hová megyünk ma, mit csinálunk? -kérdezed, hisz eddig minden találkozásunkkor én határoztam meg a programot, és mindig sikerült jól érezni magunkat.
-
Beülünk egy bárba, iszunk valamit aztán magamévá teszlek – felelem, és mintha csalódottan biggyedne le a szád a szegényesnek tűnő program hallatán.
Szóval eddig tartott a nagy lendület, az eddigi találkozók izgalma, az újszerűség varázsa? - Gondolhatod magadban. Egy kötelességszerű ital, aztán haza és dugunk egyet? Legalább egy mozit mondtam volna, ahol a sötétben még elkalandozhatnának az ujjaim a szoknyád alatt, mint ahogy erre már volt is példa.
-
Hát, jó, menjünk! -adod meg magad, de én még nem indítok.
-
Halottad, mit mondtam? - kérdezem, mire bólintasz! - Persze.
-
És értetted is? - kérdem mereven fixírozva. - Azt mondtam, ma a magamévá teszlek. Azt jelenti birtokba veszlek! Az enyém leszel, de valóban az enyém! A tulajdonom. A játékszerem. Átadod a tested feletti rendelkezés jogát nekem. Átadod az irányítást, átadod a döntést. A kezemre adod magad. Megteszed, amire kérlek, amire utasítalak, amit parancsolok! Akkor is, ha nem kedvedre való. Akkor is ha megalázó. Akkor is ha szégyenletes. De most még egyszer utoljára dönthetsz szabadon. Vállalod, akarod, elfogadod?
Nagyot nyelsz zavarodban és tanácstalanul nézel körbe, mintha segítséget kaphatnál bárhonnan is.
-
És, ha nemet mondok? - kérdezed. - Elküldesz, kirúgsz, vége, ennyi volt?
-
Dehogy! - válaszolom. - Ha nemet mondasz, akkor is járunk együtt továbbra is, elmegyünk, iszunk valamit, hazamegyünk, szeretkezünk, aztán pár nap múlva újra találkozunk, aztán egyszer talán össze is költözünk, aztán szép lassan ráununk majd egymásra, egy idő után elhidegülünk, aztán szakítunk, aztán megy ki-ki a saját útjára. De ez még soká lesz. Csak, Te is tudod, én is tudom, elkerülhetetlen.
-
És, ha igent? - kérded lehajtott fejjel, remegő ajkakkal.
-
Tudod a választ. - felelem mélyen a szemedbe nézve. - akkor nincs unalom, nincs elszürkülés, nincsenek hétköznapok. De nincs önálló döntés, önáll akarat, tabu, vétójog.
-
Ha, …, ha igent mondok, akkor mennyi idő alatt vezetnénk ezt be? Kapok valami tanulóidőt? - kérded félig már döntve, és ha, jól látom izgalom csillog a szemedben.
-
Egy percet sem. Azonnal kezdjük, ráadásul mindjárt a mély vízbe foglak bedobni – nehéz döntést várok tőled, de nem könnyíthetem meg, és pláne nem szépíthetem előtted a döntésem súlyát.
-
Azonnal kell döntenem?
-
Gondold át, mondd ki, megvárjuk! Aztán majd elindulunk. Ne kapkodj, ráérünk! De több kérdés nincs.
Jó pár perc eltelik a töprengésben, amíg felém fordulsz, mélyen a szemebe nézel és nagyon határozottan, tagoltan azt mondod:
-
Igen, akarom!
Áthajlok hozzád, mélyen belecsókolok a szádba, kezem a lábaid közé csusszan és meg sem lepődöm, hogy milyen hihetetlen áradata fogad a nedvességnek, ami szinte már szétáztatta a bugyidat. Pillanatok kérdése, hogy ott az utcán, fényes nappal, a járókelők elől alig-alig takarásban eljuss a csúcsig, és figyelmen kívül hagyva a külvilágot hatalmasat élvezz a kezemben.
-
Indulunk. - engedlek ki a kezemből és dőlök vissza a helyemre – útközben játsszál magaddal! -utasítalak, miközben a kedvenc drinkbárunk felé gurulunk. - Lucskosan akarlak ma tudni egész nap!
Hamar odaérünk a célhoz, én vezetek, te a szoknya féltakarása alatt puncidat simogatod, de rövid az út, kevés az idő, hogy kielégülj, így teljesen felajzott állapotban lépsz be mögöttem a bár félhomályába.
Félkör alakú bokszba ülünk le, arccal a bárpult felé, ahol pár vendég kortyolgatja az italát.
-
Szorosan mellém! - utasítalak. - Vedd le magadról a bugyit az asztal takarásában!
Ezt ügyesen és szinte zavar nélkül meg is tudod tenni. Nagyot, kéjeset sóhajtasz, amint megérzed lábad között a kezemet, amint azonnal elmerül az asztal lapja alatti félhomályban a nedves puncidban. Amint azonban a pincér felénk közeledik, hogy felvegye az italrendelésünk zavarba jössz és elhúzódnál, de jeges pillantásom, eszedbe juttatja fogadalmat, és igyekszel nem túl hangosan zihálni, és természetesnek tűnni, amíg rendelek mindkettőnknek téged meg sem kérdezve, mit is szeretnél, kívánnál.
Meghozzák az italunkat, a tiéd érintetlenül áll az asztal közepén, én szabad kezemmel a számhoz emelem az enyémet, kortyolok egyet.
Kihúzom a kezem a lábaid közül, pedig már lehet, hogy nem voltál túl messze az újabb orgazmustól, és felszabadult kezemmel az ölembe húzom a kezed.
-
Verd ki nekem, itt és most! - segítek kiszabadítani a farkam és ráfonom az ujjaidat! - Csak a csuklód mozogjon a vállad meg se rezdüljön! -hátradőlök, elmerülök a jótékony félhomályban, és amennyire felhúzott a szituáció izgalma, csak pillanatok kérdése, hogy elélvezzek és magom lefolyjon az ujjaidon és a kézfejeden.
-
Nyald tisztára! - adom ki a parancsot, amint lélegzethez jutok.
A bár félhomályos, a bokszunk sötét, senkinek nem tűnik fel, ahogy lenyalogatod ujjaidról és kezedről a spermámat.
-
Most figyelj nagyon! - nézek mereven az arcodba – Most kimész a mosdóba kezet mosni, visszafelé jövet körbenézel a bárban, megszólítod valamelyik pasit, mindegy melyiket, választhatsz! Tíz perced van rá, hogy bevidd magaddal a mosdóba, ahol le fogod szopni! Ez újabb tíz perc. Aztán elköszönsz és visszajössz hozzám! Ha nem teljesíted maradéktalanul a feladatot és nem ülsz mellettem maximum húsz percen belül, meg kell ismételned, de kétszer! Ne szólalj, meg, ne kérdezz! Most az egyszer még meg is magyarázom! A tulajdonom lettél, én rendelkezem veled. De nem akarom, nem tűröm, nem viselem el, hogy másé legyél, hogy más nézzen rád, hogy más nyúljon hozzád! De ehhez az kell, hogy te se akarj többé mást. Ezért kell odaadjalak, odadobjalak prédául, hogy tudjam, valóban az enyém vagy, valóban a tulajdonom, és valóban úgy rendelkezhetek veled, ahogy akarok! Na, indíts!
Könnyek öntik el a szemed, de nem tiltakozol. Elindulsz. Hátadon látom a visszafojtott sírás rezdülését, ahogy bemész a mosdóba, pár perc múlva kijössz, nagy lélegzetet veszel, körülnézel, kiszemeled a bárpultnál ülő egyik férfit, odamész hozzá és megszólítod.
Szívem szerint felpattannék, odamennék a pasihoz és szétcsapnám a fejét, (de a tiédet is és a magamét is) amint látom, hogy öntelten vigyorogni kezd, lazán flörtölni próbál, majd megdöbben, aztán hagyja, hogy, hogy kézen fogd és pincsikutyaként követ a mosdók irányába.
Rázkódom a dühtől még akkor is, amikor alig pár perc múlva visszatérsz faképnél hagyva a faszkalapot, akinek vigyorát egy pillanat alatt az értetlen döbbenet váltja fel, beülsz mellém a bokszba, és minden erőddel próbálod visszatartani a kitörni akaró zokogást.
Dühös vagyok, még mindig, de most főleg magamra. Pénzt rakok az asztalra és kifelé indulok.
Készségesen követsz, beülsz mellém a kocsiba, rám nézel zokogva, és nem tudod, hogy dicséretet kapsz-e, mert teljesítetted, amivel megbízlak, vagy ledorongolást, mert túl könnyen belementél?
Sírástól, rázkódva fúrod fejed a vállamba, könnyeid rongyosra áztatják a gallérom, én fél karommal átölellek, simogatlak, de közben benyúlok a lábaid közé, és elégedetten konstatálom, hogy száraz vagy odalent, mint a sivatag.
Eléd tartom az ujjaimat, könnyes szemmel rájuk nézel, és pontosan tudod, mire gondolok. Szinte ráveted magam a számra, és csókolsz, csókolsz.
Faljuk egymást, mintha a kamaszkorunk tért volna vissza, nem figyeljük, nem érzékeljük, mennyi idő telik el, míg alábbhagy a sírásod, amely csókjaink közben is fel-felszakad belőled, lassan megnyugszol és ellazulsz a karjaimban.
Elengedlek, indítom a kocsit, közben összeszedem magam és csak ennyit mondok:
-
Most pedig hazaviszlek, megfürdetlek és lemosom rólad ezt a mocskot. De aztán a térdemre kell fektesselek, és addig vernem a segged, amíg össze nem pisálod magad tőle!
-
Te ostoba szuka! Te túl engedelmes idióta! Tudod te, mekkora fájdalmat okoztál?! -most már én is üvöltve zokogok.
-
Hát mondta neked valaki, hogy engem nem lehet választanod?
