Mese a gonosz farkasról és a gyáva kiscicáról
Történt egyszer réges-régen, egy napsütötte hajnalon, hogy a nagy, kerek, sötét erdő szélén megbúvó zöldfüvű tisztáson álldogáló házikójában éldegélő kiscica kéjes nyújtózkodással felébredt pihentető éjszakai álmából.
Kis mancsával tisztára törölte macskaszemeit, rózsaszín nyelve segítségével elvégezte a reggeli tisztálkodását, mindenre felkészülten kimeresztette, majd visszahúzta a karmait (mintegy megynyugtatásképp, felkészülve, hogy meg tudja védeni magát a nap folyamán rá leselkedő veszélyektől), kimászott a kosárkájából, kilefetyelte kis tálkájából a reggeli friss tejecskéjét, majd kisétált a házikó elé a napfényre.
A napfényes tisztás selymes füvén elnyújtózkodva átadta magát a napsugarak kényeztető simogatásának és vigyázott, hogy szemét még véletlenül se fordítsa a tisztást határoló, sötét, sűrű rengeteg felé!
-
Nem nézem az erdőt! Nincs ott semmi érdekes számomra! - mondta el magának immáron sokadszorra. (mint oly sok napja már újra, meg újra)
-
Nem is tudom, mi lehetne olyan vonzó benne? Hiszen, sötét, ingoványos, mocsaras, tele van ocsmányságokkal, ráadásul azt hallottam, nagyon veszélyes állatok is élnek benne.
-
Én meg olyan jól érzem magam itt a békés, nyugodt, kis kunyhómban, távol, minden bajtól és veszélytől.
Így megnyugtatva magát tovább hentergőzőtt a füvön, élvezve a tavaszi napfényt és a fűszálak kellemesen masszírozó érintését.
Mígnem azon kapta magát, hogy akarva akaratlanul a nagy hancúrozás közepette, hogy, hogy nem, egyszer csak a tisztás szélén találta magát, szinte karnyújtásnyira a sűrű rengeteg szélétől.
-
Nocsak, nocsak? - villant fel a szeme. - Ilyen közelről sem olyan sötétnek, sem olyan veszélyesnek nem tűnik. Elvégre macska volnék, aki tudvalévőleg a sötétben is lát, ügyes mancsaimmal bármilyen sűrű is az aljnövényzet biztonsággal tudnék közlekedni, ráadásul éles karmaim is vannak, amikkel bármilyen gonosz teremtmény ellen meg tudnám védeni magam. Elvégre a tigris is egy macska (csak egy kicsit nagyobbacska, és ki hallott már olyat, hogy a tigris féljen az erdőtől?) Hmm? Azt kell mondjam, sem olyan csúnyának, sem olyan veszélyesnek nem is tűnik ez a rengeteg, mint, ahogy eddig azt nekem mondták. Kicsit bepislanthatok, talán pár lépésnyire be is óvakodhatok, semmi bajom nem történhet. Majd vigyázok, hogy az én, kis biztonságos napsütötte tisztásomat mindig láthassam a szemem sarkából, így eltévedni sem fogok, és bármikor haza is tudok szaladni.
Ekképp megnyugtatva és felbátorítva magát hős, bátor cicusunk egyik pici mancsát a másik elé helyezve, óvatosan lépésről, lépésre egyre jobban beóvakodott az erdőbe, és be kell vallani egyre jobban tetszett neki mindaz, amivel ott találkozott.
Hol egy tarka pillangó röppent fel az orra elől (mancsával kíváncsian utána is kapott, de hiába), hol egy fura formájú zöld levéllel játszott el perceket, máskor meg az aljnövényzetben futkározó apró állatokra rendezett nagy vadászatot.
-
Méghogy, veszélyes? Méghogy sűrű? Méghogy sötét? Ugyan már - düllesztette ki a mellét nagy bátran! - Ez az én erdőm, az én vadászterületem, én itt érzem jól magam!
-
Ettől óvtak annyira, és ettől féltem én magam is eddig? Hisz nincs itt semmi olyasmi, amitől tartani kéne, és igaz, hogy kicsit messzebbre jöttem be, mint, ahogy terveztem, és, ha hátrapillantok már nem is látom a tisztásomat a házikómmal, de tudom, hogy pár gyors ugrással kint is vagyok, ha akarok. De még nem is akarok! Még akkor sem, ha most valami fura szag csapta meg az érzékeny szimatomat!
-
Fura szag, erős, fűszeres, veszélyesnek tűnő. Egy ragadozó szaga! Egyszerre felkorbácsol, izgat, belém hatol, betölti az egész fejem, az egész testem. Megborzongat, de felizgat. Kíváncsivá tesz, vonz és taszít egyszerre. Ragadozó! De, hát én is az vagyok! A tigris rokona! Megőrjít! Tudni akarom, kinek, minek van ilyen szaga! Lehet, hogy nekem is ilyen van? Hisz én is ragadozó vagyok! Igen, ragadozó! A tigris rokona! Éles karmokkal, hegyes fogakkal! Eddig még sosem találkoztam más ragadozókkal. De most akarok! Igaz, csak óvatosan. Közelebb lopódzom, és kilesem. Aztán, ki tudja? Ragadozó vagyok. Lehet, becserkészem és zsákmányul ejtem.
Imigyen felbátorodva, óvatos osonással, egyik lábát a másik után helyezve elindult megkeresni az izgató szag, illat (hisz magában már rég kicserélte a két szót) tulajdonosát.
Addig addig óvakodott, osont, settenkedett, cserkészett, ahogy az érzékeit felkorbácsoló illat egyre közelebbről érződött, már teljesen betöltötte az orrát, pattanásig feszítve az idegeit, míg végül két bokor közül kilesve szeme elé tárult annak tulajdonosa.
-
Hm, ez vajon milyen állat lehet? Nagy, sötét, durva a szőre, nagyok a fogai, zölden villog a szeme, nagyok a mancsai. Gonosznak tűnik és veszélyesnek. Mégis tetszik nekem. Nem tudom, miért? Hisz én pici vagyok, kecses és törékeny. Nekem selymes a bundám, meleg a tekintetem, picik (bár élesek) a fogaim, apró a mancsocskám. Én dorombolni szeretnék, ezen meg látszik, hogy csak morogni tud. Mégis vonz valami a sötétségében, a durva, sprőd szőrében, a gonosznak látszó tekintetében.
-
Veszélyesnek tűnik, mégis kell nekem!
-
Tudni akarom, milyen, amikor rám teszi azt a nagy karmos mancsát, milyen, amikor rámmorran, vagy rámvillantja az agyarait!
-
Hozzá akarok simulni a sprőd szőrrel borított oldalához, akarom, hogy a morrantását, halk mormogássá szelídítsem a dorombolásommal, akarom, hogy az erejével megvédjen engem ettől az erdőtől, amitől most tényleg elkezdtem félni.
-
Vajon, mi történik, ha megszólítom? Most még biztonságban vagyok, hiszen nem vett észre, most még visszafordulhatok, megfutamodhatok, csak hátat kell fordítsak, futásnak eredni és már ott is lennék az én napsütötte kis tisztásomon a házikóm biztonságos melegében.
-
De nem akarok megfutamodni. Most nem. Eddig mindig megfutamodtam, de most jobban félek a meneküléstől, mint attól, hogy mi történhet, ha maradok.
Ezzel fél centivel (bátran) előbbre tolta kis buksiját, megköszörülte a torkát és ráköszönt az ismeretlen teremtményre:
-
Khm. Szia! Khm, khmm! Szia! - ismételte meg kicsit hangosabban, mert úgy tűnt az első bátortalan próbálkozást nem hallotta meg az ismeretlen.
-
Szia! - Fordultak lassan cicusunk felé a gonoszul villanó zöld szemek. - Te ki vagy és mit keresel itt?
-
Én csak erre sétáltam, és kíváncsi voltam ki és mi jár az én erdőmben -felelte nagy bátran a Cicus, igaz egy fél lépést hátrálva közben.
-
Igeen? Szóval ez a Te erdőd? - húzódott félmosolyra a farkas szája (mert ő volt a sötétszürke idegen vad, aki már egy jó ideje kiszúrta és figyelte cicusunkat, csak úgy tett, mint aki nem hall, lát és szimatol semmit)
-
Igen az enyém. Itt lakom a szélén, és veszélyes vagyok ám! Karmaim is vannak! - villantotta fel, pici kis karmincáit mintegy bizonyítékként, voltaképp a saját bátorítása érdekében.
-
Ráadásul a tigris rokona vagyok, aki a leeegveszélyesebb állat ám az egész világon! - gyűjtötte tovább a bátorságot.
-
Húúha, ez komolyan hangzik! - mosolygott magában a farkas. - Tudod én a farkas vagyok és én itt lakom az erdő mélyén. Ha ilyen mélyen még nem jártál idebent, én szívesen körbevezetlek, mert jól ismerem ezt a sötét és veszélyes részt. Persze, csak, ha van kedved és főleg bátorságod hozzá!
-
Nekem ne lenne? - húzta ki magát bátran cicusunk (miközben óvatosan újabb fél lépést hátrált)
-
Akkor add a mancsod az enyémbe és gyere velem, indulhatunk. De szólok, most még csak az erdő szélén vagyunk. Beljebb sűrűbb lesz a sötétség, a tüskés bokrok megtéphetik a selymes bundádat, csapdába csalhatnak, és felfalhatnak!
-
És ki tenne ilyet? Melyik állat ilyen veszélyes? - Kérdezte cicusunk, aki közben, bár térdei remegtek, a hipnotikus zöld szemek vonzásában lépéről lépésre araszolt előre és pici pracliját a nagy, szőrös mancsba csúsztatta.
-
Én. - Zárult össze a farkas marka a törékeny cicapraclin. - Én vihetlek be a tüskés bokrok közé, én lehetek rád veszélyes, én csalhatlak csapdába, és én falhatlak fel!
-
Már csapdába csaltál -hajtotta le a fejét cicusunk – akár fel is falhatsz -szomorodott el.
-
Most mindjárt? - Jelent meg egy könnycsepp a szeme sarkában – Kár. Azt hittem legalább kicsit többet láthatok az erdőből, hisz még alig pillanthattam be a mélyébe. Szeretem volna játszani, bújócskázni a sötétben, felderíteni a rengeteg sok-sok zegét-zugát. Szerettem volna, ha velem játszol, ha bújócska közben, mikor megtalálsz, csak annyit mondasz Húú, és aztán rám mosolyogsz, szerettem volna megnézni, az odúdat, és emlékül egy kis cicaillatot ott hagyni, hogy mindig is eszedbe jussak, szerettelek volna játékból becserkészni, és a fa ágáról a nyakadba ugrani, szerettem volna a nyelvemmel tisztára nyalogatni a loncsos bundádat! Aztán hazaszaladni, de időről időre mindig visszajönni és újra játszani Veled!Olyan jó játék lett volna, és Te most ezt elvetted.
-
Valóban ezt szeretnéd? - enyhült meg a farkas mancsának szorítása a vékony praclin? - vagy csak azért mondod most ezt, hogy futni hagyjalak?
-
Valóban ezt szerettem volna, nézz a szemembe, és tudod, hogy igazat mondok!
-
Valóban? Hmm? Valóban. - tükröződött a zöld szem a barnában. - tudod ebben az erdőben nem szoktak játszani. Aki ide bejön, nem játszani jön. Itt a fájdalom és a szenvedés van otthon. Játszani? Igen, emlékszem. Valaha én is játszottam. Szerettem játszani. De itt nem lehet. Bújócskázni? Itt elbújni kell. Odú cicaillattal? Itt rejtőzködni kell. Játszani?!?
-
Próbáltad már? - Úgy igazán, felszabadultan, önfeledten kacagva?
-
Régesrég.
-
Akkor itt az ideje újra! Te megmutatod nekem, milyen sötét az erdő, én meg megtanítalak rá, hogy lásd, mi a szép benne!
-
Játszunk? - kérdezte ismét a farkas
-
Játszunk! - bólintott rá cicusunk! - Akkor még sem falsz fel?
-
Igazság szerint, …........... nem is voltam éhes! - mosolyodott el a farkas – Tudod, mégsem felejtettem el annyira játszani!
