A Férfi a konyhában
avagy,
Így főzünk mi
Van az úgy, hogy a férfiembert elkapja az alkotási vágy, létrehozna valami olyan maradandó, mégis egyszeri és megismételhetetlen művet, ami kiemeli az aznapi napi étkezést az egyszerű „üzemanyagfelvétel” rutinból, és átdiszponálja azt a kiemelkedő élmény kategóriába.
Tehát közöljük életünk párjával, hogy neki ma pihenőnapja van, levesszük válláról az ebédkészítés (amúgy szerintünk egyáltalán nem megterhelő) feladatát, dőljön hátra kényelmesen, sőt be se tegye a lábát a konyhába.
Fővesztés terhe mellett tiltjuk meg a szakmai tanácsadást, belekotyogást, kotnyeleskedést, különösen hangsúlyozva a „te nem úgy szoktad, ….?” kezdetű mondatok tiltólistás besorolását.
Olyan kispolgári apróságokkal, mint, hogy eldöntsük, mi is lesz a menü, receptkeresgéléssel, pláne bevásárlólistával (nincs az az isten, hogy le kelljen menni a boltba) természetesen nem foglalkozunk.
„Abból lesz valami, ami van itthon!” nyilatkoztatjuk ki az igét, majd elindulunk improvizatív módon feldúlni a konyhánkat.
Megnézzük, mi a húsválaszték a hűtőben.
Ételről beszéltünk, ergo nem foglalkozunk zöldségfélékkel, leveses löttyökkel, tésztával, marhaságokkal! Az étel az hús, és pont!
Hosszan válogatunk a kések közül. Elvégre a szakember, az szakember, jó szerszám nélkül, nem lehet jó munkát végezni.
A konyha minden tükröződő felületén meg kell vizsgálnunk, melyik kés is áll legjobban a kezünkben, milyen ügyesen tudunk akár egyszerre kettővel is akciófilmbe illő párbajmozdulatokat tenni, hogy tudjuk a tenyerünkben pörgetni, míg megállapíthatjuk, hogy igen, kurva kemény csávók vagyunk.
Ja, igen, rántott hús lesz! (gondolom egy percig sem volt kérdéses)
Na, de rántott húst az asszony is tudna, csinálni, csak nem olyat, mint mi!
Úgyhogy pácoljunk, fűszerezzünk!
Lássuk, mi van itthon.
Mustár. (Naná, kell!)
Fokhagyma. (Az még a kávéba is!)
Bors. (Anélkül nincs is étel.)
No, de adjunk neki valami karaktert is! Kipakoljuk az összes szószfélét a hűtőből, a szójától a chiliig.
Bedobáljuk a harcművész mozdulatokkal, feldarabolt húsokat egy mélyebb tálba, rányomjuk a mustár, csorgatunk rá a szószokból, megszórjuk a fűszerekkel (gazdagon), és nekiállunk összetrutymákolni az egészet.
Berikkantjuk Anyát a konyhába (akinek ugye pihenőnapja van), hogy tűrje fel az ingünk ujját a karunkon (mert erre ugye, ki a fene gondolt volna előre), rácsapunk maszatos kezünkkel a seggére, és kizavarjuk, hogy ne lábatlankodjon itt, amíg mi alkotunk.
A „mit főzöl?” kérdést elengedjük a fülünk mellett, értelmetlen betűhalmaznak minősítve azt.
Amikor kellőképp összedolgoztuk a trutyit, ismét berikkantjuk anyát a konyhába (pihenőnapja van), hogy, amíg összeérnek a fűszerek a pácban, takarítsa már le a konyhapultot, mossa el a vágódeszkát, stb, elvégre senki el nem várhatja, hogy az alkotó művész ilyen pórias apróságokkal is foglalkozzék! (Nem mulasztjuk el, alaposan rácsapni a seggére, amíg mosogat és romeltakarít)
Kényelmesen elszívunk egy cigit, lecsesszük anyát (akinek pihenőnapja van), hogy mit szüttyög egy fél órája, annak a két darab szarnak az elmosogatásával, minek mosta és pakolta el azt a kést, amire még pont szükségünk van, és menjen már ki innen, mert amíg itt lábatlankodik, nem haladunk semmit a főzéssel! (természetesen rácsapunk a seggére egy fakanállal, kifelé mentében)
Kirakjuk a panírozáshoz szükséges három tányért, egyikbe bőséggel öntünk lisztet (jut a tányérba is, mellé is, a földre is), másikba beleütünk pár tojást (ami nem esett le a földre a zsonglőrködés alatt), a harmadikba gazdagon töltünk zsemlemorzsát.
Beletúrunk a hűtőbe, és megnézzük, mivel bolondíthatjuk meg a panírt.
Rakunk a tojásba egy kis citromlevet, reszelünk bele szerecsendiót, egy csipetnyi borsot (na jó, ennyit nem akartam, de kicsit megbillent a kezem, jó lesz az így is), sürgetőleg kiabálunk anyáért, hogy két másodpere van, hogy reszeljen apróra nekünk egy kis sajtot, mert sajtos panírt álmodtunk meg. Türelmetlenkedünk, hogy így sose leszünk kész, ha ennyit szarakodik egy ilyen picsányi darab sajt lereszelésével, kikapjuk a kezéből, és belezúdítjuk a tojásba.
Seggre csapva kizavarjuk anyát a konyhából (pihenjen), és nekiállunk panírozni.
Visszahívjuk anyát, hogy hajtsa fel újra az ingujjunkat, lecsesszük, hogy az előbb szarul csinálta meg, majd kizavarjuk, hogy ne legyen útban.
Miután kiment, meggondoljuk magunkat, és méltatlankodva kikiabálunk, hogy „a krumplit, meg ki fogja megpucolni, basszus?!”
Szorgosan panírozunk (alkarig), de gyűlik a már konyhakész termék. (Ami morzsa közben lehullik, az lehullik, ki nem szarja le)
Kiabálunk anyának (aki pihen és közben krumplit pucol), hogy tegye már fel az olajat a gázra, mindjárt kész a panírozás, mire megvan, forrónak kell lenni az olajnak!
Lecsesszük, hogy nem tudja a gázlángot pont akkorára állítani, amilyenre mi gondoljuk ideálisnak, és paníros kézzel a seggére csapva kizavarjuk krumplit hámozni!
Közben a dupla panír mellett döntünk, úgyhogy visszahívjuk anyát, mert paníros kézzel nem nyúlhatunk a hűtőbe, hogy üssön fel még nekünk tojást, reszeljen sajtot, de igyekezzen már egy kicsit, mert mindjárt forr az olaj, és odaég az egész a picsába! És, amúgy is hol a faszban van már a krumpli, ha azt akarjuk, hogy egyszerre legyenek kész a dolgok, akkor már annak az olajnak is melegedni kéne!
Miközben villámkézzel felviszünk még egy réteg panírt, lecsesszük anyát, hogy túl kicsi (túl nagy) hasábokra vágja a burgonyát, mert így összeugrik (nem sül át rendesen), majd kizavarjuk pihenni!
Hússütés közben a forró olajtól csöpögő húscsipesszel kétszer körbekergetjük anyát a lakásban, és megmagyarázzuk neki, hogy tényleg nem olyan forró és nem olyan olajos, hogy a mellbimbóját meg ne foghassuk vele, majd lecsesszük, hogy itt bohóckodik, miközben odaég a hús.
Eszünkbe jut, hogy a kész rántott hús tetejét meg lehetne még szórni reszelt sajttal, úgyhogy nekiugrasztjuk anyát a sajtreszelőnek, elnézően mosolygunk, hogy „ugye- ugye, minek kellett elrakni a szekrény mélyébe, mondtam, hogy nincs értelme az eszetlen kapkodásnak”, kizavarjuk teríteni, seggrecsapásokkal terelgetve el az útból, amíg mi virtuóz módon sütjük egyszerre a húst és a krumplit.
Hirtelen felindulásból nekiállunk majonézmártást készíteni, tejföl, mustár, citromlé, só, cukor, bors, szerecsendió, majonéz (amiket egyszer már előszedtünk, de a némber elpakolta) felhasználásával.
Kivisszük a készterméket az asztalhoz, lecsesszük anyát, hogy nem azt a tányért (kést, villát) használta a terítéshez, amit mi szeretünk, kicseréltetjük vele, közben dohogunk, hogy kihűl a kaja, emiatt a szerencsétlen miatt, akinek semmi más dolga nem volt, mint tisztességesen megteríteni, majd jóízűen megebédelünk, kérjük a kávénkat (lecseszve anyát, hogy már rég fel kellett volna tenni, hogy ebéd végére pont lefőjön, nem most kéne vele szütyörögni, de hát neki semmi sem jut magától az eszébe), majd diszkrétet büfögve rágyújtunk, és kiküldjük anyát a háborús övezetbe rendet tenni, akinek ez igazán nem lehet megterhelő feladat, hisz végig pihenhetett amíg mi főztünk!
