Nyugalmas késő délután.
Az elfüggönyözött, félhomályos szobát betöltik Eric Clapton akkordjai, amik gyönyörű tisztasággal szólnak a Denon hangsugárzókból.
Félig lehunyt szemekkel adom át magam a ritmusoknak, jól leplezve a bennem feszülő izgalmat.
Kezem a zene ütemére játszik bokája körül, az Achilles ínon futtatva végig az akkordokat.
Tudom, hogy erogén zóna, érzem a néma kérést, követelést - oda sem kell pillantanom még a szemem sarkából sem, de azt is tudom, tudja, hogy míg a "Lassúkezű" beszélget a hangszerével, szónak helye nincs köztünk.
Kevésen múlik, hogy nem leplezem le magam egy összerándulással, mikor a rezgőre állított mobil egyet vibrál a zsebemben.
- Végre a várt SMS.
Észrevétlenül húzom elő a párna alól az odakészített fekete selyemkendőt, és sima mozdulattal kötöm be a szemét.
Vibrál a teste az izgalomtól, mikor a szoba közepére vezetve, vállának enyhe lefelé nyomásával uatsítom térdre ereszkedésre.
Egy gombnyomás a távirányítón, és a "lassúkezűt" felváltja a Tangerine Dream feszültséggel teli zenéje. Rekviem egy álomért.
Ideális a hangerő, elnyomja a bejárati ajtó nyitásának halk hangját, de nem csinál titkot a szobába lépők cipőjének zajából.
Pillanatnyi megdermedést látok a tartásában. Kíváncsiságot, tanácstalanságot, ijedtséget. De félelmet nem. Mi oka lenne rá?
Visszaülök a fotelomba, rágyújtok, és őt figyelem.
Zenét váltok. Van Halen kezd dübörögni acélkeményen.
Nézem, ahogy térdel, keze a háta mögött, erősen szorítja egyik kezével a saját csuklóját, hogy véletlenül se nyúljon fel a kendőért. Figyelem, ahogy megpróbálja szemével és orrával helyettesíteni a látását, a siker legcsekélyebb esélye nélkül.
Próbálja kitalálni, mi történik körülötte, csak halk lélegzeteket hall, de még azt sem tudja megítélni hány tüdőből. Hallja a cipőtalpak halk koppanását, amint a közelébe érnek.
Még a kendő sem tudja eltakarni szemeinek kikerekedését, amint a fülébe reccsen a cipzár lehúzásának összetéveszthetetlen hangja. De hányé is?
Kitágulnak orrcimpái, mikor megcsapja az arca előtt felmeredő hímtagok utánozhatatlan illata. De hány különféle illat is ez?
Figyelem, ahogy résnyire nyitja száját, annak reményében, hogy pillanatokon belűl megtudja, és látom a csalódottságot, mikor ez elmarad.
Fehéredik a csuklója a szorítástól, amint nem érzékel mást, csak néhány egyre gyorsuló lélegzetet, és összerezzen, amint az első meleg sugár eléri az arcát, és orrába csap annak pézsmaillata.
Épphogy felocsúdna meglepetéséből, mikor kapja a következőt a másik oldalról, majd egyet szemből, közvetlenül a szemét takaró kendő alá. De akkor miért nedves a kendő a szemén, és honnét jön, ami onnan csordul le a szája sarka felé?
Nem dughatja ki a nyelvét, hogy megízlelje, hiszen azt tudja, hogy egyik sem én vagyok, hiszen az én illatomat minden másnál jobban ismeri.
Nem moccan, nem mer, nem akar. Mi szükség lenne rá?
Lehalkul a zene, úgyhogy tisztán hallja a távolodó lépteket, és az ajtó csukódását.
Hozzá lépek, felsegítem, visszavezetem a helyére, ölembe veszem bokáját.
Egy gombnyomás, és újra Clapton játssza az édesbús blues-t.
Félig lehunyt szemekkel adom át magam a ritmusoknak, jól leplezve a bennem feszülő izgalmat.
Kezem a zene ütemére játszik bokája körül, az Achilles ínon futtatva végig az akkordokat.
Két szám közti szünetben egy törölközőt ejtek az ölébe.
Szó nem hangzik, hiszen, míg a "Lassúkezű" beszélget a hangszerével, szónak helye nincs köztünk.
